Pages Navigation Menu
Categories Navigation Menu

A bajszos bácsi… avagy hazaköltözöm Prágából!

Szilágyi Andi önkéntes riporterünk most költözik haza Prágából. Hazatérés előtti gondolatait olvashatod most.

Andi korábbi cikkeit ittittitt, itt és itt olvashatod.

Az irodaház földszintjén éjjel nappal recepció működik. Négyen dolgoznak itt, egy szőke hosszú hajú lány, aki mindig mindenkinek szép dallamosan köszön (szemmel láthatóan ez az egyetlen szórakozása munka közben); egy fiatal mackó, aki ezzel szemben általában téli álmot alszik, de ha ébren van, ő is mindig dörmög valami kedveset (amit ugyan sose értek, de úgy képzelem, hogy kedves); egy idősebb úr, aki úgy néz, ki, mint egy nótaénekes (mondjuk igazából nem tudom, hogy hogy néz ki egy nótaénekes, de valahogy mindig a Jó ebédhez szól a nóta c. rádióműsor jut róla az eszembe, amit ugyan sosem hallgattunk, de persze ha hallgattam volna se láttam volna nótaénekest…) és a bajszos bácsi.

Engem úgy neveltek, hogy ha belépek valahova, akkor ha törik, ha szakad, köszönni kell. Ennek megfelelően én minden reggel egy nagy Good morning kíséretében érkeztem, aztán később, amikor már mertem, áttértem a Dobry den-re. De a bajszos bácsi nem, hogy nem köszönt vissza, rám se nézett. Ha ő volt a recepciós, a liftben mindig ellenőriznem kellett, hogy láthatatlan vagyok-e, de újra és újra bizonyságot nyert, hogy nem. Mivel nem találtam mentséget a viselkedésére, két hónap után megsértődtem. De ez a fránya köszönési kényszer csak nem múlt el – hülye jólneveltség – ezért már csak a lelki békém érdekében is mindenképpen mondanom kellett valamit belépéskor. Elkezdtem random szavakat mondogatni, ami aznap reggel éppen az eszembe jutott, általában magyarul, mint például alma vagy ragtapasz – erre a kettőre határozottan emlékszem. Aztán egy idő után ez se volt már vicces, úgyhogy csak morcosan morogtam valamit, amikor megérkeztem, majd végül, kb. fél év után teljesen feladtam a reményt, hogy a bajszos bácsi valaha tudomást vesz rólam.

ID-100246897

Ma az irodaház előtt találkoztunk. Én ebédelni voltam, ő pedig levegőzni jött ki az utcára. Akkor láttam őt először állva. Ahogy ott toporgott hajlott háttal, észrevettem, hogy kicsit sántít. Két számmal nagyobb fehér ingje lötyögött a karján. Szomorúan meredt maga elé. Még a bajsza is bánatos volt.

Én szokás szerint nem találtam a belépő kártyám az óriási táskámban. Ott álltam a bezárt üvegajtó előtt, teltek a percek és még mindig csak keresgéltem az ezer nagyon fontos dolog között. Újrarendszereztem, átrakosgattam, kipakoltam. Már a kezemben volt a fél életem és féllábon álltam, hogy a térdemmel tartsam a táskám, de a kártya még mindig nem került elő.

És akkor felnéztem és ott állt mellettem. Félszegen rám mosolygott, keszekusza fogsora láthatóvá vált a bajsza alatt. Kinyitotta nekem az ajtót és kedvesen előreengedett.

Most már hazamehetek…

Comments

comments

2 hozzászólás

  1. Vagy az ő vevőkészüléke nem elég gyors : ))))

  2. Vagy az ő készüléke nem túl gyors : ))))))))))))))

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

Bezárás