Pages Navigation Menu
Categories Navigation Menu

Önkeresésről, identitásról, vágyakról és álmokról…

Trembácz Éva önkéntes riporterünk újabb könyvet írt, amiben ezúttal kínai kalandjairól olvashatsz. Egy kis ízelítő a könyvből. 🙂

Milyen a mai Kína? Milyen érzés olyan helyen élni, ahol még eleinte elolvasni sem tudja az ember a feliratokat vagy az étlapot? Mit rejt e távol-keleti ország egy magyar lány számára?

Peking nem várja tárt karokkal a történet főhősét, aki férje munkája miatt érkezett a kínai fővárosba. Zavarba ejtőek a 17 milliós nagyvárosról szerzett első benyomások, mindent elborít a szmog és meghökkentően furcsák a szokások. Azonban a hosszan elnyúló kultúrsokk és e távoli világ lehetőségeket is kínál: az író nemcsak Peking ezerszínű arcát, piros lampionos éttermeit, a keskeny utcákban rejtőző ősi buddhista templomokat fedezi fel, hanem választ kap saját sorsát, jelenét és jövőjét kutató kérdéseire is. Komfortzónáján túlra tágítja saját határait, hogy az idegen környezetben beidegződések és társadalmi elvárások nélkül nézzen szembe önmagával.

Sodró lendületű, magával ragadó írás önkeresésről, identitásról és vágyaink megvalósításáról sok humorral és öniróniával.

A könyv megvásárolható ITT.

A szerző Facebook oldala.

DSC_7114

Részlet:

– Elviszlek a kedvenc éttermembe – mondta Kathy, és azzal a lendülettel el is indultunk, hogy átjussunk a meglehetősen elrettentő, jobbról-balról örvénylő kocsi-, motor-, tricikli- és riksa-kavalkádon az utca másik oldalára.

A jelek szerint a „kedvenc éttermem” kifejezést csak én kapcsoltam össze egy elegáns, ízlésesen berendezett, modern designelemekkel kialakított vendéglő képével. Ami a pinceszerű helyiségben fogadott, azt nehezen tudtam akár a „kedvenc”, akár az „étterem” kifejezéssel összekötni.

Az utcáról nyíló üvegajtó és a felette lévő hatalmas piros felirat már sejteni engedte, hogy nem egy franciás eleganciával berendezett luxusétterem előtt állunk, de a képzeletemet igencsak felülmúlták a látottak. Az ajtón belépve sem tárult elénk az étterem vélt vonzó belső tere, és nem mosolygott ránk előzékeny hosztesz sem, hiszen először két vastag, koszos műanyagfüggönyt kellett elhúzni, hogy pár lépcsőn át a zajos, hosszú, lakodalmas asztalokkal telepakolt helyiségbe lépjünk. A hangzavar óriási volt, az egymáshoz közeli padok között apró termetű, fiatal lányok színes gombócokkal megrakott tányérokkal rohangáltak. Az étterem a lehető legnagyobb jóindulattal is csak a IV. osztályú kifőzde besorolást kaphatná, de közben azt a lehetőséget is végigfuttattam az agyamon, hogy látens sznobizmusban szenvedek. Az önismereti gyorstalpaló során egyértelműen nemleges választ adtam a magamnak feltett kérdésre.

– Itt jó lesz? – kérdezte Kathy.

– Mármint itt? – néztem vissza rá, hiszen a nyolcfős asztalnál akkor már hatan ültek. Nem tudtam nem arra következtetni, hogy Kathy az engem zavartalanul és mereven bámuló kínai család mellé akar leültetni, mert a hangos, általam kifőzdeként meghatározott vendéglátóipari helyiségben nem volt több szabad szék. Egész pontosan fogalmazva nem volt több szabad pad.

– Persze – feleltem némi habozás után, és ebben a pillanatban úgy döntöttem, hogy átadom magam az Univerzum akaratának, vagy a sorsnak, vagy bárminek, ami idehozott engem, és hagyom sodortatni magam az eseményekkel. Minden más módszer az őrület felé terelt volna.

Az étterem ugyan nem rendelkezett egységes design-nal, de az ott ülők nagy része egységesen engem nézett; én voltam az egyedüli fehér ember a helyiségben.

– Isteni a húsos gombóc, és rengeteg zöldséges is van – kezdte a kínálat bemutatását Kathy, és már sorolta is a csípős-káposztás, a korianderes-húsos, a rákkal és padlizsánnal töltött variációkat. Csak mosolyogtam Kathyre, hiszen az elmúlt percekben a teljes elfogadás gyakorlása közepette megéreztem, milyen lehet a világ elfogulatlan szemlélése. Úgy tűnt, Nirvana-szerű állapotot közelíthettem meg, de azért érdeklődésem kitartóan a földi dolgok felé kalandozott vissza, és olyan profán témakörrel foglalkoztam, mint a helyiség tisztasága. Körülnéztem, és a látottak hatására úgy döntöttem, inkább a szellemi egyensúllyal törődöm most.

– Ohm – kieresztettem ajkaim közül az önnyugtató hangot, amit még az Aradi utcai jógaórán tanultam, hogy háborgó lelkemet lecsendesítsem. A zajos helyiségben csak az tűnt volna fel a körülöttem ülőknek, ha hirtelen egy palotást roptam volna a padok között, ugyanis mindenki egyszerre beszélt.

A levegőben terjengő illat tömény és kesernyés volt, ami az éhségérzetemet szinte rögtön csillapította is. A mellettünk lévő asztalnál két idősebb férfi ült, előttük az asztalon nyolc-kilenc gerezd fokhagyma, amit ügyesen bontogattak, miközben fennhangon beszélgettek. Már amikor beléptünk, megcsapott az erős fokhagymaszag, de a vékony faasztaloknál, szorosan egymás mellett, az egyéni tér szemmel láthatólag minimális igénye nélkül ebédelő és félhangosan levest szürcsölő kínaiak között mintha megsokszorozódott volna az erőteljes és valami kesernyés bukéval megspékelt szag ereje. A ráadásként érkező forró, párás levegő sem javított jövőképemen.

– Miért pucolnak fokhagymát? – néztem kérdőn Kathyre, de azonnal éreztem, hogy a kérdés nemcsak suta, de a válasz is egyértelmű.

– Itt szinte mindenhez fokhagymát használnak; zöldségek, húsok elkészítéséhez, sőt nyersen is eszik. Mint például ők – mutatott finoman a két férfira Kathy.

A szemem sarkából lestem, ahogy az egyik gerezd fokhagyma után hamarosan a másodikat és a harmadikat is elfogyasztották. Csak amikor kihozták a gombócot, szembesültem azzal, hogy azt is pálcikával kell megennem, de ugyanez vonatkozik a rizsre és a húsokra is. Most tudatosult csak bennem, mekkora hátrány, hogy az opcióként kést és villát ajánló pesti kínai éttermekben nem szorultam rá a pálcikák használatára.

Elkeseredve néztem a másik asztalnál ülő hat év körüli kisfiút, akinek viszont én keltettem fel a figyelmét azzal, ahogy a pálcikát használni próbáltam.

– Mártsd még bele a gombócot ebbe szószba – magyarázott kedvesen Kathy, és az előttem lévő tányérkára mutatott.

Az ujjaim közé szorított pálcikákkal nagyon lassan a szósz fölé tartottam a gombócot, amikor az galád módon a tányéron landolt úgy, hogy a kínai asztali etikettben való járatlanságom Kathy karján, és az én blúzomon is meghagyta nyomát. Mivel a gombóc többszöri próbálkozásomra sem adta meg magát, egyszerűen beleszúrtam a pálcikát. Feng shui tanulmányaimból rémlik, hogy étel ellen ilyen szörnyűséget nem ajánlatos elkövetni.

– Hamar belejössz majd – biztatott Kathy, de pozitív energiájának hatása csak pillanatokig tartott. Bár a gombóc valóban nagyon finom volt, abban mindenesetre biztos voltam, hogy erre a lepukkant helyre soha nem fogok visszajönni.

guilin

A városban megforduló külföldiek számáról azonnal messzemenő következtetéseket tudtunk levonni, mert az ajtóban álló hosztesz pár pillanatig tátott szájjal nézett minket, és csak miután teljesen meggyőződött arról, hogy nem a Marsról érkeztünk, valószínűleg öröme kifejezéseként, kacarászva hátra-hátra pillantva, a lépcsőn szökdécselve vezetett fel minket a felső szintre.

– Emlékszel Daisyre, a New York-i pincérnőre? – néztem Robra, és egymásra mosolyogtunk az amerikai kultúrsokk egyik első megrázkódtatásának emlékén, ugyanis az Egyesült Államokban a kényelemszeretet és a funkcionalitás fontossága miatt nem ritka a sportcipőt szoknyával kombináló felszolgáló.

A lány napbarnított, cserzett bőrét figyeltem, és eszembe jutottak Kathy szavai és az áruházak polcain sorakozó fehérítő arckrémek arzenálja. Kínában az üde, fehér bőr a sokak által áhított bőrszín, hiszen a naptól barna arcbőr vidéki származásról árulkodik. Bár a szoláriumot jelentő kínai írásjeleket nem ismerem, azt hiszem, a piac nagyságát egész pontosan meg tudnám tippelni.

– Egy pillanat – mondtam kínaiul a minket még folyamatosan bámuló pincérnőnek, és bíztam benne, hogy a kínai kifejezés is magában rejti a magyar kontextusban értelmezhető mellékjelentést, ugyanis ekkor már szerettem volna, ha a leányzó végre leveszi rólunk tekintetét. A lány ekkor távozott, de mint utólag kiderült, csak azért, hogy két kollégájával térjen vissza. A privát szféránk iránti igényünket félretéve úgy döntöttünk, hogy aznap este nem fogunk fennakadni a kollektivista társadalom esetleg kellemetlen megnyilvánulásain.

– Ez csirke vagy marha? – mutattam az egyik zöldséges hús fotójára. Meg kell hagyni, az ételfotózás igen nagy népszerűségnek örvend Kínában, hiszen az étlapok jelentős részét képekkel illusztrálják.

A mosolygós fiatal lány hamar a szívébe fogadott, mert kolléganőivel egyetemben folyamatosan körülöttünk tettek-vettek, és vagy a kiejtésemen, vagy az elhangzottakon annyira nevettek, hogy egyre nőtt a tömeg körülöttünk. A fehér műanyag asztalok, a falat borító piros-sárga papírmasék között ekkor már egyáltalán nem zavart a helyiek élénk érdeklődése.

– És azt nem is tudják, hogy kiválóan éneklem a Hull a pelyhes, fehér hó című dalt kínaiul! – szóltam oda Robnak, de ekkor már tálalták is a forrón gőzölgő levest. A hatalmas, öblös tányérban a hús mellett ropogós zöldségek, aranyszínű tofu darabok és hosszú metélt is úszkált. A méteresre nyújtott kvázi-spagetti eszembe juttatta a kínai szakácsművészetbe tett, sajnos kútba fulladt kirándulásomat. Éppen Robnak taglaltam, hogy a kezdeti kudarcaim ellenére mégis megpróbálkoznék egy újabb kulináris kurzussal, amikor a szökdécselős pincérlány egy ollóval a kezében megjelent, és mosolyogva ránk nézett.

– Szerinted mihez kell az olló? – kérdezte Rob, aki mintha erősen rám támaszkodott volna képzelőerőt megmozgató kérdésekben.

– Azt nem tudom, de ehhez hasonló minőségű eszközt utoljára technika órán láttam – összegeztem mondandómat a rozsdás fémdarab láttán, és mivel Rob nem járatos a magyar oktatás rejtelmeiben, ezért még hozzátettem, hogy az utolsó technika órám a ’80-as évek második felére esett.

A lány határozottan kezébe vette a pálcikát, ügyesen kiemelte a levesben lévő rizstésztát, és gondolkodás nélkül elkezdte kisebb darabokra vágni. Robra néztem. Ehhez a jelenethez most éppen én éreztem szükségesnek az ő kreativitását, mert elképzelni sem tudtam, hogy ez valóban egy gyakran alkalmazott helyi szokás, vagy csak a mi esetlenségünk csalta elő belőle a segítőkészséget és ezt a nem mindennapi megoldást.

– A rozsda vízben oldódik? – kérdeztem Robot, de ő bátran falatozott az előtte felszeletelt tésztából, és azt meg kellett hagyni, a friss zöldségekkel telepakolt leves igencsak ízletes volt.

A második fogás a leves felszolgálása után pár perccel már meg is érkezett. A magyar éttermi protokoll nemcsak ebben a harmadosztályú étteremben értelmezhetetlen, hiszen Kínában mindenhol az elkészülés sorrendjében érkeznek az ételek, így nem szokatlan, hogy csak a csípős, mogyorós gong bao csirke elfogyasztása után szolgálják fel az igencsak áhított hűsítő rizst.

Az általunk második fogásnak titulált ételről nem sikerült kiderítenem, hogy mi volt, lehet, hogy sült tofu cukorral, de ezen a ponton fel is adtuk, s talán jobb is, ha nem tudjuk. Senjang azonban nem érte be ennyivel: tartogatott még további váratlan meglepetéseket számunkra.

 

Comments

comments

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

Bezárás