Pages Navigation Menu
Categories Navigation Menu

Ez vérre megy! (Második részlet)

Nagy örömmel tudtam meg nemrég, hogy a Nők Külföldön olvasók között van egy írónő is, aki jelenleg Hong-Kongban él. Ezen a héten az ő könyvének részleteit olvashatod három részletben. Az író neve: Lénárt Krisztina, könyve: “Ez vérre megy! Fogadd szeretettel a második részletet! Az első részletet ITT találod.

lenart_k_borito_1“A parti fák árnyékot vetettek a vízre, ezért nem aggódtam, hogy leégek és még a szememet sem kellett lehunynom, ahogy mozdulatlanul a vízen lebegtem. Szinte teljesen kiürült az agyam, a fülemet a víz hangjai töltötték ki, az ég kerek volt,… és egyszer csak valaki lerántott a víz alá. Illetve fölé, rögtön azután, hogy frászban csapkodni kezdtem. A karja, mint egy cölöp, vasmarkával átfogta a vállam és nem eresztett.”

Virág Tünde fiatal, sikeres írónő, aki folyton olyasmibe üti az orrát, amibe nem kellene. S ha már beleütötte, nem is szabadul olyan könnyen a bajtól. Még szerencse, hogy Feri, a volt egyetemi csoporttárs, valamint Tünde családjának nőtagjai mindig kitalálnak valamit. De vajon mit várhat Tünde a jóképű Vilmostól, akivel a lakásfelújítása kapcsán ismerkedik össze?

***Második részlet***

Délelőtt elindultam a plázába, gondoltam, előbb a szadi, aztán bevásárolok otthonra. A véradás előtt egy gyors kivizsgáláson estem át, ahol is kiderült, hogy marha magas a koleszterinem és egyébként is éppenhogy csak alkalmas vagyok ilyesféle donációra, de feküdjek fel, azért valamire csak jó leszek. Furcsa volt, hogy csak vékony papír paravánok választott el a hömpölygő plázatömegtől engem és azt a néhány önfeláldozó embert, akik a többi priccsen feküdtek. Halk zene is szólt, amit persze a nagy nyüzsgéstől egyáltalán nem lehetett hallani. Sajnos átható vérszagot nem éreztem, és valójában elég profinak tűntek a nővérek is. Kb. egy félórát feküdhettem ott, a plafont és a többi véradót nézve, mikor szóltak, hogy készen vagyunk. Felkelni ugyan nem nagyon tudtam, és eléggé émelygett a gyomrom, de azért valahogy hazavánszorogtam. Bedőltem az ágyba, és a nap fennmaradó részében aludtam. Estefelé a mobilom ébresztett fel, a lakásfelújító szaki volt. Nagyon megörültem a hívásának, mert már napok óta hírüket sem láttam. Azt mondta, hogy egy sürgős vidéki munka miatt tűntek el, amit egy nagyon fontos, régi kuncsaftja rendelt meg. Egy balatoni nyaraló pincehelyiségében alakítottak ki egy vendégszobát. Nehéz feladat volt, hogy valahogy természetes fényt is bevezessenek a földalatti helyiségbe. De holnaptól már újra csak az én lakásom rendbehozása lesz a cél. Nyolcra ígérkezett, teljes harci díszben. Én elégedetten ájultam vissza az ágyamba és balatoni vámpírokkal álmodtam, akik a plázába járnak vérért, és földalatti vendégszobákban hűsölnek.

Persze a szakik nem jelentek meg, sem harci díszben sem anélkül. Kezdett elegem lenni belőlük, s mivel amúgy is meleg volt iszonyat módon, így bevágtam magam a kis Peugeot-ba, és irány a Balaton. Fürdőruha és laptop, más nem is kell. Legalább negyvenszer hívtam a mesterembert, hogy hol is járnak. Negyvenegyedszerre szerencsém volt. Biztos valami helyi segéderő vette fel, de nem volt elég trükkös, így adnia kellett a főnökét. Mikor megkérdeztem, hogy miért nincsenek itt nálam, hogy kifessék az előszobát, azt felelte, hogy nem várt problémák akadtak a balatoni alagsor kialakítása során. Kezdtem süvöltő-hisztérikus üzemmódba kapcsolni, és követeltem a headsetemen keresztül, hogy azonnal adja meg a földrajzi koordinátáit, mert én nyomban odamegyek és visszarabolom őket. Valami lehetett a hangomban, mert reszketve benyögte a címet, így az almádi benzinkútnál vett térkép segítségével, röpke másfél óra múlva már ott is kepeckedtem az építkezési törmelékek között. Kezdtem elveszíteni a kezdeti lendületet, de azért bedörömböltem az ajtón. Meglepetésemre egy festékfolt-mentes, gallérospólós fazon nyitotta ki az ajtót. Mentségére legyen mondva, hogy a gallér rendesen le volt hajtva. Egy ósdi tervrajz volt a kezében és kissé türelmetlenül várta, hogy bemutatkozzam. Miután néhány mondatban vázoltam ottlétem célját, mármint, a mesterembereim visszaszerzésére irányuló expedíciót, egy sanda mosollyal a szája sarkában behívott, és elnézést kért a történtek miatt. A kellemesen berendezett balaton-felvidéki házban melegbarna, visszafogott jólétet sugárzó fabútorok álltak. A nappali egyik oldalában egy hatalmas tölgyfa asztal állt, ami telis-tele volt tervrajzokkal, régi szénskiccekkel. A pasas, aki Vilmosként mutatkozott be, gondterhelten túrt a hajába.

-Tudja, úgy volt, hogy tegnapra végeznek a munkálatokkal. De az egyik szekrény rögzítésekor egy falrész beomlott, és kiderült hogy mögötte egy rég elfeledett járat ajtaja van. Nem lehetett visszavakolni, anélkül, hogy megbizonyosodnánk arról, hová vezet. Azóta, szinte megállás nélkül ezen dolgoznak, hogy megnyissák a járatot. Sajnálom, ha ezzel kellemetlenséget okoztam önnek, de ilyesmivel nem gyakran találkozik az ember, és feltétlenül szükséges megtudnom, hogy merre vezet a járat. – A férfinek meglehetősen megnyerő modora volt, így én sem játszottam sokáig a megközelíthetetlen, frusztrált hárpiát. Követtem őt a tölgyfa asztalhoz, ahol máris elém terített egy megbarnult, régi alaprajzot.

-Látja, itt húzódik a járat – mutatta hosszú, erős ujjával. Elgyönyörködtem benne, majd az alaprajzra is vetettem egy kevésbé elfogódott pillantást. – A ház régóta a családom birtokában van, de több, mint ötven éve senki sem viselte gondját. A fiúkkal fél éve dolgozunk azon, hogy visszaállítsuk az egykori pompáját, sőt akár túl is tegyünk azon. De ez a dolog meglepetésként ért minket… Megkínálhatom egy üdítővel? Vagy kávéval? – kérdezte hirtelen udvarias házigazdaként.

– Egy limonádé most jólesne. – egyeztem bele, miközben tekintetem még mindig a tervrajzon időzött. – Mit mondott, mikor épült a ház?

– Még az 1800-as években. Akkoriban amerre a szem ellát, az ükapámé volt minden szőlő. Azóta persze a föld megcsappant, de még így is tetemes mennyiséget tudhatunk a Vernovszkyak birtokában. A szőlészetünk itthon nem olyan híres, inkább külföldi éttermekbe, Ausztriába és Németországba szállítunk. A házat is azért akarom felújítani, hogy ez lehessen hazai bázisom. Tudja, az év nagy részében utazom. Árverésekre, kóstolókra járok, de amikor az országban vagyok, szeretek itt lenni. – fecsegett a férfi, miközben már elém is tette a jeges limonádét.

– Megnézhetném a járatot? – kérdeztem, azzal a hátsó szándékkal, hogy így a mesterembereimmel is szót, de legalábbis tekintetet válthatok. Vilmos határozott mozdulattal a közlekedő felé terelt, majd jónéhány lépcsőfokot kellett lefelé menni, ahol egy hatalmas, a domboldalba vájt hangulatos szobába vezetett. Látszott, hogy szinte már készen van a helyiség, csak az egyik oldalán egy lyuk tátong, mintha felrobbant volna a fal. Az eddig hiányolt kőműveseim és szobafestőm is ott serénykedtek mind egy szálig. Amikor a férfi odaszólt nekik, kissé tétovázva köszöntek, mint akiket rajtakaptak. A mester is lesütötte a szemét és már éppen szabadkozni kezdett volna, amikor megnyugtatóan érdeklődni kezdtem a járat iránt. Azt mondták, hogy közel két méteren sikerült megtisztítani a járatot, de nagyon nehezen boldogulnak, mivel meg kell erősíteniük mind a tetejét, mind az oldalfalakat. Mindenesetre megengedték, hogy én is bekukkantsak egy kicsit.

(Folytatás pénteken!)

Comments

comments

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

Bezárás