Pages Navigation Menu
Categories Navigation Menu

A kulturális sokkról – el fog múlni?

Amikor külföldre költözünk sokan szembesülhetünk fizikai és lelki alkalmazkodási nehézségekkel. Ezt rögtön az elején leszögezem, hogy teljesen normális és a legtöbb emberrel megtörténik. Azonban ha valaki nem éli át ezeket a nehézségeket, akkor se gondolja, hogy valami baj van vele. Az is teljesen normális. 🙂 Nem vagyunk egyformák.
Hogyan vehetem észre, hogy valami gond van? Ha a következő tünetek közül több folyamatosan jelen van (és persze külföldön élek), akkor gyanakodhatok, hogy éppen a kulturális sokk fázisában vagyok:
  • Elszigeteltnek érzem magam,
  • Folyamatosan szorongok, aggódom,
  • Gyakran vagyok feszült, ideges, könnyen „felhúzom magam”,
  • Lehangoltnak, szomorúnak érzem magam,
  • Nem tudok úgy teljesíteni, mint korábban (lassabban megy a munka, elhúzom a házimunkát stb.)
  • Tehetetlennek érzem magam
  • Fejfájással vagy egyéb korábban ritka vagy egyáltalán nem jelen lévő testi tünetekkel küszködöm.

Hogyan is zajlik a kulturális beilleszkedés folyamata?
Egy új kultúrába való beilleszkedésünk 4 fázisban zajlik:
  1. Mézeshetek: Lelkesedés, eufória jellemzi. Utazás előtt és a megérkezést követő időszakban jellemző, az utazásra kalandként tekint a külföldre költöző expat, minden érdekli, élvezi a helyzet újdonságát.

  2. Krízis / Kulturális sokk:Az új kulturális közeg elutasítása jellemzi.Az expatnak hiányzik a saját kultúrája, kritikusan tekint az új közegre, amiben él. Frusztráltnak érzi magát, könnyen idegessé válik a helyi kulturális sajátosságoktól, viselkedésmódoktól. Saját hazájabeli társakkal vagy hasonló fázisban lévő expatokkal barátkozik, együtt utasítják el a helyi kultúrát.

    Kulturális adaptáció folyamata

    Forrás: africa at FreeDigitalPhotos.net


  3. Adaptációs fázis: A helyi kultúra elfogadása, mélyebb ismerete, valamilyen szintű nyelvismeret, szokások ismerete jellemzi. Ekkor az expat már elfogadja a helyi jellegzetességeket, ugyanakkor nem utasítja el a saját kultúráját sem.

  4. Stabilizáció / Beilleszkedés: Ez már több, mint az elfogadás. Teljes beilleszkedés jellemzi.Előfordulhatmég a saját kultúra elutasítása is az újjal szemben. Ebbe a fázisba többnyire kevesen és csak hosszas tartózkodás után jutnak el. Olyan expatok esetében, akiknek előbb-utóbb haza kell költözniük nem feltétlenül kívánatos ez a fázis, hiszen megnehezítheti a hazatérést.
A kulturális sokk nem egyformán érinti a dolgozó és az esetlegesen nem dolgozó partnert. Utóbbi sokkal sérülékenyebb, mint párja, aki napi szinten kapcsolatban áll a helyi kultúrával, emberekkel. Az otthon tartózkodásnak van előnye és hátránya is. Az otthon tartózkodó vagy alkalmanként különféle eseményeken résztvevő partner kevésbé van kitéve a helyi szokások okozta kellemetlenségeknek, kevésbé szembesül a másféle kultúrával, ugyanakkor ez megnehezíti a beilleszkedést és a saját kultúrájának a hiánya még szembetűnőbb lehet.
A kulturális sokk megküzdésére fogok tippeket adni a következő bejegyzésemben. Klikk ide, ha kiváncsi vagy. 
Ti melyik fázisban vagytok? Hogyan sikerült egyikből a másikba tovább lépni?

Ha tetszett a bejegyzés KLIKK IDE és kövess a Facebook-on is.

Ha pedig a LinkedIn csoporthoz csatlakoznál, KLIKK IDE.


Comments

comments

16 hozzászólás

  1. Nagyon érdekes az írásod (tehát a kultur sokk) én 4 hónapja tartózkodom itt és bizony ahogy írod a kezdeti lendület alábbhagyása után kb 1 hónapig (amíg nem találtam munkát nagyon sokat szorongtam- főleg ha egyedül voltam otthon). Majd a munkába állással ez alább hagyott. Ami viszont továbbra is nehézséget okoz, hogy elfogadjam a munkát amit a végzettségem ellenére végeznem kell ill. a nyelvi nehézség. De tudom amint leküzdöm a nyelvi nehézséget a munka kínálat is kitágul számomra. Tehát én azt gondolom a 2. és 3. között tartózkodom.

  2. Kedves Dóri,
    Először is gratulálok ahhoz, hogy találtál munkát!
    Valóban sokat segít majd a nyelvi akadályok leküzdése + a kultúra mélyebb ismerete abban, hogy munkát találj.
    A következő bejegyzésben néhány tippet adok majd arra vonatkozóan, hogy hogyan lendülj át a másodikból a harmadik fázisba. 🙂
    Petra

  3. Nagyon sokat foglalkoztat kulurális sokk téma. Három éve élek Spanyolországban, és most 3 hónapig Hollandiában vagyok. A 3 év alatt megtanultam a nyelvet (spanyolt már tudtam, katalánt), próbáltam beilleszkedni, elfogadni. Fél év után orvoshoz mentem, aki depressziót állapított meg. Ekkor gyógyszerk helyett úgy dötöttem, megpróbálom összeszedni magam, férjem is sokat segített. És a dologol haladtak a maguk útján. Valahogy a minden fázis igaz (volt) rám, a munka lassan és nehezen ment, a házimuka sosem ért véget, és nem voltak mély kapcsolataim. Mert ott minden más. Most két hónapja itt vagyok, és rájöttem, hogy milyen újra jól érezni magam. Egyszerűen minden csak jó, az emberek kedvesek, élvezem a munkám, és sokkal több energiám van, testi problémáim (depresszióm) elmúlt.
    Azt hiszem sokat számít, hogy a kultúra valójában mennyire hasonlít az általunk megszokotthoz, illetve, ahogy látom a személyes elfogadás. Spanyolországot sosem sikerült elfogadnom, annak ellenére, hogy megtanultam a nyelvet, ismerem a helyi szokásokat stb. Ide úgy jöttem, hogy itt minden jó lesz, és az lett. Sajnos vissza kell mennem egy hónap múlva, és előre félek. Már kezdtem elfogadni, hogy “elvagyok”, de itt újra élek.

    • Kedves Claudia,

      Holnap kerül fel egy új bejegyzés arról, hogy milyen trükkökkel lehet túlélni a kulturális sokkot.
      Nagyon jól tetted, hogy nem kezdtél el mindenféle szereket kapkodni, mert az hosszú távon nem szokott segíteni.

      A pozitív hozzáállás nagyon sokat segít abban, hogy hamarabb túljussál a nehéz időszakon, vagy akár ki is hagyd. Ezt élted át Hollandiában.
      Hátha van valami, ami Spanyolországban is segítene….

      Petra

  4. Eltűnt, amit írtam, de sebaj. 🙂
    Szóval, mi épp az “adaptációs” fázisban vagyunk. Nekem kimaradt a “krízis” fázis, de a lányaimnál szépen megvolt. Szrencsére mi összetartó, beszélgetős, sőt kibeszélős család vagyunk, úgyhogy szépen átjutottak ezen a fázison is.
    Nálam meg valószínűleg a személyiségemből fakadóan maradt el, meg azért is mert én AKARTAM itt élni, dolgozni. Illetve biztsosan hozzájárult még az is, hogy jó példát kellett mutatnom a kamasz gyerekeimnek, hogy hogyan kell egy idegen országba, kultúrába beilleszkedni és ez nagyon inspirált.

    • Kedves Nikol,

      Nagyon örülök, hogy megosztottad velünk pozitív tapasztalataidat. Ez erőt adhat azokknak is, akik éppen küzdenek a beilleszkedéssel. 🙂

      Nem tudom, hogy miért tűnt el a kommented. Én nem szoktam törölni, de már másoktól is hallottam, hogy a blogger néha önálló életre kel…. Mindenesetre köszönöm a kitartásodat!

      Petra

  5. És még egy dolog. Én úgy jöttem ide, hogy volt munkám vagyis a munkakeresés gyötrelmei elmaradtak. De volt helyette lakás keresés, iskolakeresés és egyáltalán az a rengeteg ügyintézés. Szóval a kezdeti túlélésre koncentrálás nem hagyott időt a sokkra. 🙂 Azt hiszem, hogy mi nagyon szerencsések voltunk/vagyunk.

  6. Kedves Petra!

    A tünetek,és a második fázisban felsoroltak teljesen engem jellemeznek,valamint a két felnőtt gyermekemet.
    Van egy “négyévesem” is,őt nem tudom megítélni.Ő még rugalmasnak tűnik,de ITTHON nagyon boldog.
    Kicsit megkönnyebbültem,amikor elolvastam ezeket a gondolatokat,mert azt hittem csak én érzem ezt.
    Mindenki másnak nagyon jó,csak nekünk nem.
    Németországban vagyunk,munka,lakás,szép környezet,biztos megélhetés,magyar “barátok”,stb.vannak,rosszat nem tudok mondani,mégis iszonyúan szenvedek…
    A Család,a Kenyér,az érzelmek,az ízek itthon vannak!
    Óriási bennem az űr,úgy érzem sohasem fogom megszokni,és “erőszakoljuk” a lehetetlent…
    A férjem nem akarja belátni.Ő tizennyolc évvel ezelőtt kezdett ott dolgozni/mi tavaly szeptemberben mentünk utána/,és ő már haza nem akar jönni…
    Nekünk marad a szenvedés,és a “csodavárás”!
    El sem tudom hinni,hogy túl lehet jutni a második fázison!
    Köszönöm hogy meghallgatásra találtam,és bocsánat a hosszúra nyúlt írásért!
    /Nem tudom tegeződhetünk-e,egyébként én is 68-as vagyok?/

    Kata

    • Szia! Én nem vagyok pszichológus, de azért annyit kérdeznék, hogy akarod? Szívből?
      Mármint a kinti életet, a beilleszkedést? Nem kell itt válaszolni, csak nézz magadba jó mélyen.
      Én azt tapasztaltam, hogy azoknak a családtagoknak könnyebb, akik akarják az új országot, a váltást. Ismerek néhány párt a környezetemben. Van ahol a feleségek tolták ki a férjeiket külföldre, ők nagyon jól viselik az új életet, a férfiak azonban szenvednek. Van ahol az asszonyok követték a férjeiket, mert nem volt más választásuk. Na, nekik ugyanúgy hiányzik a kenyér, a táj, a barátok.
      És nálunk is ez volt a helyzet a lányokkal. Én akartam jönni, ők meg követtek.
      Az így keletkezett fájdalmat, elvágyódást csak közösen lehet feloldani. Közös programokkal, nagy beszélgetéssel, több egymásra figyeléssel és rengeteg-rengeteg közös élménnyel, ami az új országhoz kapcsolja a családot.
      Nálunk ez nagyon sokat segített. Manapság rengeteget emlegetjük az első időszakunkat, a 25 nm-en “nyomorgást”, a lumbágómat, az első állatkertezést, amikor az állatok neveit tanultuk németül (mert amikor kiköltöztünk egyikünk sem beszélt németül), a hegyi kirándulást. És persze emlegetjük a sírásokat, a fájdalmakat, mert voltak azok is.
      És a csodát nem várni, hanem tenni kell. Ez most leírva nem úgy hangzik, mint ahogyan élőben mondanám, mosolyogva. 🙂
      Kenyeret te magad is tudsz sütni, a hazai ételek receptjei ott vannak a fejedben, használd ezt a tudásodat.
      Próbálj meg minél többet megtudni az országról, a helyi szokásokról, ünnepekről. Ausztria vallásos ország. Mi pl. egyik évben kipróbáltuk még a böjtöt is, mert még soha nem csináltunk ilyesmit. Figyeljük a helyi eseményeket, igyekszünk részt venni ilyeneken. Az ünnepekre próbálunk úgy készülni, mint a helyiek. Igyekeszem nem visszanézni túl sokat. Új hagyományokat teremtettünk magunknak, amelyeket két kultúrából mixeltünk. És az elején igyekeztünk nem arra koncentrálni, hogy mennyire nem jó itt, hanem azt próbáltam megmutatni a lányokaknak, hogy mennyivel jobb itt. És (sajnos)valóban jobb itt.
      Mára már a kisebbik lányom (18 éves) napilapot járat.
      De ez nagyon-nagyon sok munkámba került és azt hiszem, hogy a férfiak ebben nem tudnak segíteni a nőknek. Nekik kevesebb az empátiás készségük, kevésbé érzik át az útkeresés nehéz napjait, hiszen ők akarják ezt az új életformát, ez az ő döntésük. Ezért gyakran nem is értik, hogy mit nem lehet szereni az új helyzetben, hiszen, ahogyan te is írtad, minden jobb.
      Próbáld meg örömödet lelni a mindennapokban, találd meg a dolgokat, amelyek jobbak, mint a korábbi életedben voltak. Ne keseregj sokat, hogy otthon mi volt. Azt nézd, hogy itt mi van és ezt hogyan tudod a hasznodra fordítani. Légy felfedező, ugorj fejest a dolgokba. Légy újító, kreatív és nyitott. Ne görcsölj azon, hogy te ezt soha nem fogod megszokni. Az ember bevonzza a negatív gondolatait is. Ha azt mondogatod, hogy nekem ez nem megy, akkor nem is fog menni. Menni fog, mert mennie kell. Ott a 4 éves kislányod, a férjed, miattuk mennie kell a beilleszkedésnek. És majd meglátod, hogy a kislányoddal együtt mennyi minden új dolgot fogsz megtanulni majd, ha iskolás lesz. Csupa izgalom vár rátok. 🙂
      Nekem ezek a dolgok segítettek sokat. De Petra biztso mondd majd még okosabbakat és bocsánat, hogy kicsit hosszú és nem túl összefüggő lettem.

      • Kedves Nicole,
        szívemböl szóltál, teljesen mintha magamat hallottam volna. Nagyon tetszik a gondolatmeneted,a hozzáállásod. Mivel ti is Ausztriában éltek gyerekekkel, szívesen összefutnék veled egy Wiener Melange-ra ha Bécs közelében élsz.
        Várom válaszod.
        üdv: wien74

    • Milyen igazad van:-)
      Az én férjem sem értette, hogy mitől vagyok rosszkedvű, levert…miért nem érzem jól magam az általa választott életformában.
      Én a gyerekeim sikereit, boldogságát látva találtam magamra és mondtam a férjemnek, hogy elég!!!
      Mostantól én is élni akarok, megyek nyelvtanfolyamra, tanulok és megkeresem az utam.
      Neki nagyon megfelelt volna, hogy itthon mosok, főzök, takarítok és rendezem a gyerkeket.
      Feladtam az imádott munkámat othon, most keresek magamnak valamit, ami szintén bolgoggá tesz.
      Nem kesergek azon, hogy azt itt nem csinálhatom, de bízok benne, hogy találok helyette valami mást:-)
      Még mi is 20 m2-en nyomorgunk, de már kialakulóban van a nagyobb élettér. Ez nem is zavar már annyira, hogy találtam magamnak elfoglaltságot.

    • Kedves Kata,

      Először is köszönöm, hogy megosztottad az érzéseidet. A hozzászólásokból láthatod, hogy mások is jártak hasonló cipőben. Remek ötleteket adtak, amiket érdemes kipróbálni.
      A következő bekezdést is érdemes elolvasni, hátha onnan is merítesz 1-2 SZÁMODRA is használható ötletet.
      Nem muszáj szenvedni és tapasztalataim szerint a csoda el szokott jönni, bár egy kicsit segíteni kell neki. 🙂
      Ha úgy érzed, hogy szükséged lenne még egy kis segítségre, akkor nyugodtan keress meg. A kapcsolat résznél tudsz írni nekem e-mailt.

      Petra

  7. Sokszor hallottam már ezt a kifejezést, hogy kultúrális sokk, de nem igazán tudtam, hogy mit jelent.
    Azt hiszem ez nálam is kimaradt, de csak részben.
    Talán azért, mert a végleges költözés előtti években 3 hónapot itt töltöttünk.
    De még így is nehéz:-(

    • Kedves Gilda,

      A kulturális sokk kifejezést nem nagyon ismerik Közép-Európában, ezért is szokott hideg zuhanyként érni minket, amikor külföldön egyszer csak úgy érezzük, hogy nagyon rossz nekünk. Lehet, hogy szép lakásban, jó anyagi körülmények között élünk, valami mégsem stimmel.
      Ezért is írtam le ezt a folyamatot, hogy ne gondolja senki azt, hogy valami baj van CSAK VELE.
      Fontos azt tudni, hogy ez a szakasz a kulturális beilleszkedés része, fontos tanulási fázis.

      Petra

    • Ez nagyon jó, én is okosabb lettem:-)
      Legalább tudom, hogy klasszikus értelemben nem volt kuturális sokkom.
      Nálunk egyébként éppen fordítva volt, egy szép, új 3 szobás kertes házból költöztünk egy 20 m2-es lyukba…
      Az anyagi helyzetünk nem változott, mivel a férjem eddig is külföldön dolgozott.
      De legalább együtt volt a család, ez a gyerekek miatt nagyon fontos.
      A környezetet ismertem, kedves emberek élnek itt, csak éppen beszélgetni nem tudok senkivel a családomon kívül (ez ugye csak abból adódik, hogy még nem beszélek jól franciául).
      De mindenképpen, mindenkinek azt javaslom, hogy közelítsen a környezetében lévő emberekhez és tegyen meg mindent azért, hogy beszélje a nyelvet.
      A többi pl. munkakeresés utána következik!

  8. Sziasztok,
    Gabor vagyok es junius 11-en lesz hogy 5 eve Amerikaban elek. Nekem fogalmam sem volt, hogy ilyen “diagnozis” letezik hogy kultur sokk. A kedvemre, es ahogyan erzem magam, elkezdtem kutakodni az interneten “depresszio kulfoldre koltozes” cimszavakkal.

    4 es fel ev utan en meg mindig a 2. fazisban tartok. 26 eves voltam amikor kikoltoztem Amerikaba, a “mezeshetek” nekem kb 1 evig tartottak. Imadtam, ragyotam. Angol nelkul, nem tul jo munkaval, de orultem mindennek. Az uj eteleknek, emberknek, a palmafaknak az uton mindenfele, az ocennak. Mindennek. Nyilvan az anyagi resznek is, jobban kerestem ettermi busserkent (aki letakartitja az asztalokat a vendegek utan es a konyhaba hordja a mosatlant), mint otthon az egyik nagyforgalmu drogeriaban boltvezeto helyetteskent.

    2012 majusatol, amikor is a volt lakotarsam, es legkozelebbi baratom itt kint, vissza koltozott Magyarorszagra. En idokozben megismerkedtem a baratommal akivel azota is egyutt vagyunk. En 31 vagyok, o 48.

    Tanultam a nyelvet, “tisztabb” munkakat kaptam, es mas szemmel lattam az itt elo embereket, a nyelv ismeretenek koszonhetoen.

    Otthon a drogeriaban ahol dolgoztam, voltak terveim. a kepzettsegemnek megfeleloen idovel boltvezeto szerettem volna lenni, majd evekkel kesobb teruleti vezeto. Dolgoztam erte kemenyen, kihivas es motivacio volt hogy elerjem a celomat. Egy sajnalatos esemeny kapcsan, eljottem a boltbol, es honapokig nem talaltam munkat… miutan jott egy lehetoseg hogy kijojjek ide Amerikaba. Megragadtam az alkalmat es ugy voltam vele ha “ugrok, akkor nagyot, mivel ket kis ugrassal nem lehet egy szakadekot atugrani.”

    Parkapcsolatban elek mar 2012 majusa ota, egy amerikai ferfival. Szeretem, de egyszeruen boldogtalan vagyok. Sosem ereztem meg ilyet ezelott. Nagyon rossz leirni, de utalom a munkamat (mar 3 eve egy hotel recepciojan dolgozom), az eletemet hogy nincsenek ismeroseink, barataink itt. Nincsenek celjaim tobbe. Bele vagyok betegedve, hogy a recepciorol fogok nyugdijba menni…. es ennyi?!?!

    Egyszeruen kikeszit az emberek feluletessege, kepmutatasa, butasaga. Tudom, en vagyok a vendeg itt, nekem kellene megrpobalni azonosulni veluk, vagy felvenni a stilusukat. Nem megy. Amerika barataim azert nincsenek mert engem ezek a felszines kapcsolatok nem elegitenek ki. Nap mint nap latom, hogy milyen parbeszedek zajlanak le elottem. Amikor egy holgy bemutatja a “legjobb baratjat – bff” egy masik idegen holgynek, mosolyogva, nevetve. es kis ido elteltevel megkerdezi a no hogy mi a kedvenc szine a baratodnak? es erre a no mosolyogva, vihoraszva “neeem tudom, hehehihi”.
    En a mai napig tudom hogy az otthoni legjobb baratomnak mi a kedvenc szine, etele stb. Ugy ahogy a volt lakotarsamnak is akivel mindosszesen 8 honapot latkunk egyutt.

    Csaladi rendezvenyeken, amikor a ferj es a menyasszony csaladja talalkozik, es (probaljak) bemutajak egymast egymasnak, es mondja hogy o az unokatesom. Mi is a neved?!

    Emberek, ismerkedesi fazisban elmondjak az egesz eletuket, valasukat stb, es 5 perc mulva nem emlekszik a nevemre. ?!?!
    Szoval ez az egyik amivel nem tudok azonosulni.

    A masik, hogy ahol mi elunk, ez egy tobbnyire nyugdijas ovezet, es szezonalis hely. Tehat semmi nincs itt. 🙂 ettermek tomkelege a helyi “burzsuj” nyugdijasoknak, es 2 mozi. illetve van szinhaz is a helyi nyugdijaskor szineszeivel, valamint a helyi kozepiskola diakjaival.

    Nincs egy koncert, egy szinhaz vagy barmi ahova el lehetne menni.

    A csaladomnak nem beszeltem errol, mert nem akarom a szuleimet hogy aggodjanak miattam. nem tudom hogy valaha is leszek e megint az az allandoan mosolygos, pozitiv gondokodasu, nyitott srac lenni aki voltam.

    Elnezest hogy hosszura sikerult az irasom. Orulok hogy ratalaltam erre a blogra…

    Koszonom,

    Gabor

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

Bezárás