Vegyespáros: Magyar – svéd házaspár Stockholmban
Az interjúsorozatról: Sokatoktól érkezett kérdés vegyes házasságokkal, külföldi élettárssal kapcsolatban. „Hogyan tudok majd beilleszkedni egy új kultúrába?”, „Hogyan szervezzük az esküvőt, hogy mindkét család jól érezze magát?” Ilyen és hasonló kérdések sora érkezett hozzám, ezért úgy gondoltam, hogy az a leghitelesebb és számotokra is a legizgalmasabb, ha ilyen vegyes párosok hölgytagjait kérdezem meg a tapasztalataikról. Ebből jött létre egy új interjúsorozat, aminek következő részét olvashatjátok most.
Mai interjúalanyom a 35 éves Anett, aki 16 hónapos kisfiával és svéd férjével Stockholmban él. Előre leszögezte, hogy „a svéd férjjel nincs probléma, talán még egyszerűbb is, mint a magyar férfiakkal, de az országgal annál több”. Szubjektív beszámoló egy olyan országról, amiről sokan azt gondoltuk, hogy ott aztán igazán remek nőnek lenni.
Hol és hogyan ismerkedtetek meg a pároddal?
Férjemet még Budapesten ismertem meg, gyakorlatilag, mint egy tündérmesében. Megláttuk egymást egy szórakozóhelyen, és néhány tánc után számot cseréltünk, pedig addig soha nem álltam szóba külföldivel, nem hiányzott a bonyodalom. Mire hazaértem, már kaptam is tőle SMS-t. Másnap randiztunk, vagyis onnantól fogva mindennap. Már első randin megkérdezte, akarok-e gyereket, mert ez neki fontos (majd ezt még részletezem később). Két hét múlva hozzám költözött, az egy éves évfordulónkon megtartottuk az esküvőt, a megismerkedésünk két éves évfordulója előtt tíz nappal pedig megszületett a tökéletes kisfiunk.
Eddig minden szép és jó volt, ezután követtem el az első hibát: igent mondtam a kiköltözésre. Gyakorlatilag a gyerek születéséig, illetve a kiköltözésig (ez nagyjából egybeesik, mivel két és fél hónapos volt a kisfiunk, amikor kiköltöztünk) egyáltalán nem volt konfliktusunk, problémánk abból, hogy különböző országból származunk.
Mennyire és miben jelent meg a kulturális különbség köztetek? Ezt hogyan kezeltétek?
A legtöbb probléma az eltérő gyereknevelési elveinkből adódik, illetve abból, hogy én nem tudom megszokni ezt az országot és kultúrát – vagyis inkább a kultúra hiányát…
Svédország egyáltalán nem olyan, mint ahogy hallani, illetve ami egy-két hét látogatásból leszűrhető. A nagy egyenjogúságukkal odáig sikerült eljutniuk a nőknek, hogy a férfiak a legkisebb mértékben sem udvariasak, és valahogy az egész táradalom sem. Senki sem adja át a helyét a buszon egy öreg/terhes/sérült embernek. Kb. kétszer segített valaki kinyitni az ajtót az egy év alatt, amióta itt lakunk, és ugye én mindig babakocsival közlekedem. Az emberek – az ötvenes öltönyös is! – köpködnek az utcán, nem használnak zsebkendőt, hanem „kirázzák” az orrukat, a liftekbe belepisilnek a metróban (bár a férjem szerint itt legalább van lift a metróhoz és le tudok menni babakocsival). Angolul elvileg mindenki tud, boltokban ezzel nincs is hiba, de pl. orvosnál már szerencse kell hozzá. Ez elég érdekes és meglepő volt számomra. Mivel ugyanúgy tud boldogulni, jól keresni egy nő, mint egy férfi, sokan nem is akarnak gyereket, inkább karriert (ezért kezdte ezzel a kérdéssel a férjem anno), viszont ha már nekiállnak, nagyon sok családban van négy gyerek. A másik furcsaság, hogy itt hat hónapot van otthon az anya a gyerekkel, és hat hónapot az apa, és egyévesen megy a gyerkőc az oviba. Magyarul, úgy kb. négy hónapos kora körül kezdik leszoktatni a szopizásról. Nálunk ez nincs így, mivel nyelvtudás nélkül (ráadásul otthon ügyvéd voltam, ami itt nem kompatibilis tanulás nélkül) nem tudnék elhelyezkedni, úgyhogy én itthon leszek három évig, emellett szombatonként nyelvsuliba járok.
A gyereknevelésben azt vallják, hogy minél több kosz éri a gyereket, annál jobb – na, itt kezdődtek a gondok. Otthon én tisztasághoz szoktam, amit nagyon fontosnak tartok egy picinél, sőt, az elején a fertőtlenítést is (edények, játékok, mosás stb.). Míg én lemosom a babakocsi kerekét, mielőtt betolom a lakásba, a szomszédaink nem. A férjem szerint ezzel Michael Jacksont csinálok a gyerekből. Úgy gondolják, minél többet beteg a gyerek kiskorában, annál jobb lesz az immunrendszere, ezért már egyhetesen plázákba és mindenhová elviszik őket. Gyakorlatilag nem úgy viselkednek a gyerekkel, mint ahogy én otthon láttam, hogy a gyerek körül forog minden, hanem továbbra is élik a saját életüket, a gyereket meg viszik magukkal. Senki nem főz a gyereknek, maximum azon megy a dilemma, milyen márkájú bébikonzervet vegyenek neki. Az enyém még konzervet nem evett, és ezt sem érti a férjem. Szerinte csak fölöslegesen fárasztom magam azzal, hogy házi főtt ételt kap a gyerek. Piac egyáltalán nincs, így elég nehéz normális zöldséghez jutni. Itt a konzerv, a félkész étel és az étterem a divat.
Viszont van egy nagy pozitívuma is az egyenjogúságosdinak: a férjem, és amennyire látom más férfiak is, ugyanúgy mosnak, főznek, takarítanak napi rendszerességgel, mint nálunk a nők. Nem a nőé a háztartás, még akkor sem, ha ő otthon van. A férfi, amikor megjön a munkából, ugyanúgy lenyom egy otthoni műszakot is, és ezt természetesnek veszi. Persze, itt nincs túlóra és nem hullafáradtan jön haza, mert a munkahelyen nem szipolyozzák a végsőkig.
Hogyan sikerült egymás családjába, baráti körébe beilleszkednetek?
A külföldiekkel egyáltalán nem kedvesek, nem befogadóak, a hiedelemmel ellentétben. Nem egyszer volt olyan élményünk, hogy gagyogtak a gyerekhez, „de édes!”, de ha megszólaltam angolul, vagy a gyerekhez magyarul, szó nélkül sarkon fordultak, és már nem is volt olyan aranyos a gyerek. Pedig látszik rajtunk, hogy nem a segélyükért jöttünk: még itt is ritkaságszámba menő babakocsink van stb. A „Balkánt” is megkaptuk már. Védőnőnél, orvosnál, nyitott óvodában stb. szintén teljesen lekezelnek, ha nem beszélsz svédül. Viszont érdekes, hogy ha valahogy kiderül, hogy a férjem svéd, máris kedvessé válnak.
Barátkozni nagyon nehéz. A svédek alapvetően nem nyitottak egymás felé sem. Mindenki csak a maga kis családjával tölti az idejét, de még azt is szűken: apuci, anyuci, gyerekek. Ahol lakunk, minden lakásban kisgyerekes él, de egymással se programoznak, mindenki egyedül van a babájával. Nekem egy év alatt sikerült mindössze két svéd barátnőre szert tennem, de szó szerint naponta többször próbálkoztam mindenhol. Végül az egyik anyuka a védőnős csoportból lett a barátnőm, talán mert iráni a férje és sok a külföldi ismerősük, a másik meg egy szomszédom, akivel vagy közel egy évi, napi többszöri találkozás során elejtett néhány mondatos beszélgetés után, most már hetente egyszer együtt sétálunk. A férjemnek egyáltalán nincs barátja, de nem hiányolja, azt mondja, hogy inkább siet haza hozzánk. 🙂
Másik nagy különbség az egészségügy. Itt minden csili-vili, de nincs prevenció. Gyakorlatilag szinte nem látni orvost, mindent a nővérkék csinálnak, és mindenre azt mondják, „ez nem baj”, ki se vizsgálnak. Ezért mi mindennel hazajárunk, mert lehet, hogy otthon lepusztult a rendelő, de van hozzáértés. Tény, hogy otthon sokszor fizetni is kell, de – a közhiedelemmel ellentétben – itt is. Olyasmit, mint a vizitdíj, kb. 10.000 Ft/alkalom, ha orvossal találkozol, de maximálva van egy éven belül. Ez a problémám: félek, hogy mi lesz, ha valamelyikünk beteg lesz, de ezt szintén nem érti meg a férjem, mert ő, a 42 éve alatt, egyszer volt csak orvosnál, akkor is Pesten, amikor én elvittem. 🙂
Hogyan sikerült beilleszkedned a férjed családjába, és neki a tiédbe?
Gyakorlatilag már érintettem a témát. Nincs nagycsalád. Természetesen, tartják a kapcsolatot, de nincs olyan szoros kötelék, mint otthon. Saját példám: a férjemnek édesanyja és bátyja van, akinek nincs családja, kapcsolata. Anyósom, amikor a fiunk született, inkább a Kanári szigetekre ment, és közel négyhónapos volt már a gyerek, sőt, akkor már másfél hónapja kint is éltünk, amikor először megnézte. Azóta összesen háromszor látta, bátyus egyszer. Amikor anyós jön, itt van pár órát, csinál – én úgy hívom – pár turista fényképet, aztán leül tévézni, rejtvényt fejteni, majd másnap hazamegy. Úgy másfél órára lakik tőlünk. Segítenie még semmit sem sikerült, de ez itt nem is divat, egyik irányban sem. Beszélgettünk erről már sokat a férjemmel. Én azt hittem, amikor kijöttünk egy idegen országba, első pici babával, hogy az ő anyukája ugyanúgy segíteni fog, mint az enyém. Az én anyum Pestről kéthavonta idejön pár hétre, és amikor itt van, nem lehet leállítani: főz, vasal, takarít, bármit megcsinál. A férjemmel is ugyanúgy bánik a kezdetektől, mint velem. Számomra természetes, hogy ha úgy alakul, akár anyagilag is segítjük egymást. Itt viszont nem az: „majd segít az állam, ha az anyukája nem tud megélni”, de az anyuja sem adott semmit, sem az esküvőre, sem a gyereknek. Engem ez egy kicsit bánt, de akárhányszor beszélünk róla, a férjemen látszik, hogy nem is érti, mi a bajom. „Örüljek neki, ha nem jön többet az anyuja”. Viszont én annak örülnék, ha két szerető (és ezt éreztető) nagyija lenne a gyerekemnek.
Amúgy a család többi tagját (unokatesók stb.) nem is ismerem, de a férjem sem tartja velük a kapcsolatot.
Hogyan döntöttétek el, hogy hol éljetek?
Pesten ismerkedtünk meg a férjemmel, aki egy három hónapos kiküldetésben volt ott, ami épp lejárt. Meghosszabbíttatta összesen három évre, de közben sikerült a baba, és úgy döntöttünk, hogy mivel én úgyis otthon leszek vele, itt meg jobb a gazdasági helyzet, jöjjünk ki.
Hogyan szerveztétek meg a több-nemzetiségű esküvőt? Milyen taktikát alkalmaztatok?
Az esküvő csak öt ember előtt volt Pesten (két anya, egy nagynéni, és az én barátnőm meg a párja, mint tanúk), volt fehér ruha, vacsora a Hiltonban, de inkább a nászútra költöttünk, ami Maldív-szigetek – Dubai kombó volt. 🙂
A gyermeketek identitása hogyan alakul? Alakítjátok-e szándékosan?
Eleve aszerint választottunk nevet, ami mindkét nyelven ugyanúgy van még leírva is. Nem tudjuk, hol kötünk ki. Nálunk ez úgy működik, hogy én csak magyarul beszélek a kisfiunkhoz, a férjem svédül, egymáshoz pedig angolul, mivel egyikünk se beszéli a másik nyelvét. Mindkét nyelven énekelünk neki, és mindkét nyelven vannak mesekönyvei. Egyelőre itt tartunk, mert 16 hónapos és még nem beszél, vagyis nem értjük, amit babanyelven mond.
Mit tanácsolnál azoknak a nőknek, akik most vágnak bele egy vegyes kapcsolatba?
Szerintem a vegyes kapcsolat önmagában – persze, függ az adott kultúráktól – nem feltétlenül nehéz. Inkább emberfüggő, mint minden kapcsolat.
A nehezét – a saját példámból kiindulva – a külföldi országban látom. Mindenképpen jobban fel kell térképezni, hova megy az ember. Sajnos én nem ástam bele magam, hiszen csak jót hallani Svédországról. A férjem férfiként – és mivel ebben nőtt fel – nem hívta fel a figyelmemet a lehetséges problémákra – vagyis, valószínűleg ő nem is érzékeli ezeket. Ez amúgy is jellemző a svédekre: számukra minden tökéletes és rózsaszín, úgy, ahogy van, nem elégedetlenek. Mindent elfogadnak.
Mindezek után felmerül a kérdés: miért élek itt? A férjem miatt, mert ha választanom kellene, újra őt választanám. Ő tökéletes férj és apa, még ha nem is értünk mindenben egyet. Viszont, ha újra dönthetnék, ide nem költöznék.
Köszönöm szépen!
Ha a külföldi életről, külföldre költözésről olvasnál még többet, akkor izgalmas meglepetéseket találsz itt a Nők Külföldön oldalon. KLIKK IDE a meglepetésekért.
Ha tetszett a bejegyzés KLIKK IDE és kövess a Facebook-on is.
Ha pedig a LinkedIn csoporthoz csatlakoznál, KLIKK IDE.
Comments
48 hozzászólás
Szólj hozzá!
Itt kereshetsz a honlapon:
ORSZÁGINFORMÁCIÓK
Témák az oldalon
Még itt találsz meg:
EZEK A KEDVENCEINK:
Legutóbbi bejegyzések
Legutóbbi hozzászólások
Ezeken a helyeken élünk
Sajnálom a hölgyet, mert elég keserűen hangzik az interjú, pedig szerintem nem olyan rossz itt az élet. Piac is van, svédül is meg lehet tanulni, a különbségeket pedig fel lehet fogni pozitívan is, tanulni belőlük és egyáltalán érdeklődni afelől, hogy megértsük ezt a másik kultúrát is. Mert ez is az.
Kedves Judit!
A kommentjéhez szeretenék egy kérdést feltenni:) le tudná írni merre vannak a piacok itt Stockholmban? Sajnos a helyiek akikkel en joban vagyok nem jarnak:)
Válaszát előre is nagyon köszönöm!
Szerintem igenis jó az, hogy a gyerek 1 évesen oviba jár, és hogy nem féltik őket. Az én lányom itt született, most múlt 2 éves, tavaly minden második héten beteg volt, hol megfázás, hol egyebek, ez kell! Azon felül olyan változatos étrendjük van, amit én biztos nem tudnék neki itthon összeállítani, naponta többször esznek gyümölcsöt, rengeteg zöldséget, és a gyerek itthon is igényli. Mindamellett, ismeri a számokat, fejlesztik az óvodában, össze sem hasonlítható egy otthoni 2 évessel.
A svédek nem hiába olyan strapabíróak! Az tény, hogy eléggé zárkózottak, dehát meg kell tanulni a nyelvet, ez mindennek a kulcsa! És gondoljunk bele, hogy otthon mi hogy viselkednénk a külföldiekkel?! Ugyanígy!
Látszik, hogy a hölgy csak nemrég költözött ki, tipikus kultúrsokkos tüneteket mutat. Egy másik országba költözni nem csak azt jelenti, hogy átszállítjuk a cuccokat és magunkat, hanem a beilleszkedés többéves, kőkemény munka – bármelyik ország esetén! Segíti a dolgot, ha nagyon sokat olvasunk, készülünk a másik kultúrára – és ezalatt leginkább a mindennapi dolgokat értem. Tudom, hogy nehéz, én is Svédországban élek (immár 5 éve) és nem volt egy svéd férjem „belépőnek”, mindent mi izzadtunk ki saját erőből…talán ezért is értékeljük annyira. A svéd férj valószínűleg épp a cikkben ostorozott nevelés eredményeképpen, azaz a nyitottsága és lazasága miatt nem szenvedett annyira a kultúrsokktól (de neki sem lehetett olyan egyszerű, csak nem szívta mellre).
A motiváció sokat számít, más, ha az ember vágyik egy kultúrába – és más, ha megdöbbenve tapasztalja, hogy Svédországban másfélék az emberek és a szokások. Svédország nem fog alkalmazkodni hozzánk, így – ha maradni akarunk, mégpedig minimális szenvedéssel – érdemes nekünk idomulni, minél hamarabb 🙂
Jótanácsok, amiket persze nem kötelező megfogadni:
1. SVÉD NYELV – tanulni, tanulni, tanulni. Anélkül is lehet létezni, de csak turistaszinten. A barátkozásban is alapvető! Szimpatikus, ha látják, hogy igyekszik az ember.
2. KULTÚRSOKK – létező jelenség, érdemes olvasni róla, tanulni belőle – AHA-élmény, garantálom! Pl.: http://hataratkelo.postr.hu/kultursokk-es-ami-vele-jar
3. EGY KIS ALÁZAT – a férjjel való kapcsolatot is megronthatja, ha folyton a hazáját szidja a feleség…egy kis magunkba szállás is segíthet: Tényleg minden szuper és tökéletes volt Mo.-n? Tényleg olyan tragédia, ha a nagymama gondol magára is? Nekem nem apokaliptikus a „Gyakorlatilag nem úgy viselkednek a gyerekkel, mint ahogy én otthon láttam, hogy a gyerek körül forog minden, hanem ugyanúgy továbbra is élik a saját életüket, a gyereket meg viszik magukkal.” sem 🙂 Ez itt nem Magyarország, bele kell nyugodni. Az „én azt hittem” és az „annak örülnék ha” az oké, amíg nem elvárás.
4. TÜRELEM – mindennek eljön az ideje, de nem azonnal. Új országba költözni gyorsan megy, megszokni jóval lassabban. A barátok sem a bokorban teremnek, Mo.-n sem így volt, gondolom…ott vajon a keletebbről jött bevándorlókkal barátkozott a hölgy? Itt mi vagyunk a keletebbről jött bevándorlók, ez tény.
Gyakorlatilag ebben a mondatban látszik, mi a gond:
>>> én nem tudom megszokni ezt az országot, kultúrát vagyis inkább a kultúra hiányát. <<<
Minden országnak van kultúrája, természetesen "a rémes" Svédország sem kivétel 🙂 Az, hogy ez nem egyezik az általunk megszokottal, az egy dolog. Viszont sok lehetőséget kap az ember a fejlődésre és hogy végre felnőjön, ha ez még kimaradt volna…
Kedves Emőke,
Jó, hogy megemlítetted a kulturális sokk jelenségét.
Erről már több cikk volt itt a Nők Külföldön oldalon:
http://nokkulfoldon.hu/a-kulturalis-sokkrol-el-fog-mulni/
http://nokkulfoldon.hu/megkuzdes-a-kulturalis-sokkal-8-tipp/
http://nokkulfoldon.hu/hasonlo-vagy-kulonbozo-hova-konnyebb-beilleszkedni/
Érdemes ezeket is elolvasni.
Üdv,
Petra
Nagyon izgalmas ezeket a hozzászólásokat olvasni. Én magam azt gondolom, hogy Anett rendkívül bátor volt, hogy mert beszélni az érzéseiről.
Amiért rendkívül izgalmasak ezek a hozzászólások az az, hogy nagyon szépen látszik belőle, hogy mennyire nehéz is toleránsnak lenni a mássággal szemben. Anett még a beilleszkedési folyamat elején van, míg Ti, a hozzászólók már előrébb jártok ezen az úton. Valahogy ez az előrébb járás elfeledtette mindenkivel, hogy milyen nehéz is lehet az első időszak.
Ennek a honlapnak az a célja, hogy támogatást nyújtson különféle élethelyzetben lévő nőknek (és akár férfiaknak is), ami magába foglalja azt, hogy meg lehessen osztani a félelmeket, szorongásokat is anélkül, hogy kerek-perec megmondanák mások, hogy mit kellene csinálnia, mit kellene tennie.
Támogató, bátorító javaslatok nagyon jól jönnek mindenkinek, de könnyen megbánthatunk valakit, ha úgy mondunk ítéletet felette, hogy sem őt, sem az élethelyzetét nem ismerjük.
Én magam is találkoztam ugyanabban az országban remekül beilleszkedett emberrel és olyannal is, aki hosszú éveken keresztül csak kínlódott. Egyik sem volt jobb vagy rosszabb ember, egyszerűen csak az egyiküknek jobban bejött az az ország, mint a másikuknak.
Köszönöm, ha toleránsak vagyunk egymással. 🙂
Emöke tanacsaival maximalisan egyet ertek! Az alazatra sok itt elö magyarnak szuksege lenne. Sokan szidjak az orszagot, a svedeket, megis itt elnek veluk, az ö orszagukban. En örulök, hogy itt elhetek, sokat tettem erte es teszek most is. A kulönbsegek nem jelentenek tragediat amig otthon a negy fal között minden oke.
Nekem van viszonyitasi alapom az ovikat illetöen, a nagyobbik fiam Magyarorszagon jart, szerintem eleg jo oviba, megsem lehetne egy lapon emliteni az itteni ovival, ahova a kicsi jar. ITT MINDEN A GYEREKRÖL SZOL. A foglalkozasok, a lehetösegek, az etkezes. Itt jo gyereknek lenni, erröl szerintem egy kulön cikket is lehetne irni.
Igazsag szerint a cikk szinte minden mondatara tudnek kontrazni. Akarni kell eszrevenni a jot is, nem csak a rosszat. Es vegig kell gondolni, hogy ami elsöre rossz, valoban annyira rossz-e. Esetleg lehet hogy megis jol muködik, vagy nincs is ram hatassal…
Csak egy pelda. Buszok, nem adjak at a helyuket. Huha! Pedig igen, a buszokon kialakitott elsö negyes ulesen ott a jel pl hogy idöseke, ott atadjak. Plusz nincs tolakodas, sorban allas van a megallokban, a buszok is tisztabbak es a vezetö is megvarja mig mindenki leszall majd felszall es leul. Szerintem mindjart több a pozitivum mint a negativum…
Valóban az alázatra, türelemre mindenhol szükség van. Adott esetben egy interjú kapcsán is. 😉
Úgy látom, hogy többeteknek van nagyon pozitív tapasztalata Svédországgal kapcsolatban. Ha van kedvetek, akkor írjunk erről egy cikket, hogy mi a jó ott, mi működik, hogy lehet beilleszkedni.
Az viszont legyen egy külön cikk, ami nem arról szól, hogy valakit, aki megosztotta az érzéseit, esetleg megbántunk.
Viszont időközben megvan a csütörtöki cikk témája: „Hogyan kezeljük, ha valaki a környezetünkben a kulturális sokk fázisában van?” 🙂
Petra, jó volt olvasni a reagálásodat, mert érdekes gondolatmenetet indított el bennem.
Először is, amikor a fenti bejegyzésemet írtam, tudatosan figyeltem arra, hogy ne hangozzon ítéletnek. Azt írtam le, amit éreztem, tényleg sajnálom Anettet amiatt, mert nem érzi jól magát. Nem kellene ennek feltétlenül így lennie.
Mégis azok az utalások, hogy mi, akik régebb óta lakunk itt, kevésbé vagyunk toleránsak, elfelejtettük milyen kezdőnek lenni, és hogy itt támogató légkört szeretnénk létrehozni stb. ébresztettek rá arra, mi fáj ezzel az interjúval kapcsolatban, és miért lenne könnyű ítélkezni.
Ez pedig azért van (szerintem), mert mi, akik már hosszabb ideje itt élünk, és mi is végigmentünk nehéz időszakokon, valamennyire magunkénak érezzük ezt az országot, valamennyire a hazánk, valamennyire már a miénk. Egy olyan cikk viszont, ami arról szól, hogy ebben az országban mennyi minden rossz és, hogy nincs kultúra, az valamilyen szinten igazából bennünket, itt élőket is minősít. Ezt viszont én élem meg ítélkezésnek egy olyan embertől, akinek természetesen még semmilyen érzelmi függése, kapcsolata nem alakult ki ezzel az országgal. Kicsit sarkítva, ha itt élek Svédországban, akkor számomra nem fontos a kultúra. Nem esik jól, na.
Talán más érzés lett volna, ha a cikk azzal zárul, hogy „igen, tudom, hogy nehéz, sok mindent nem így gondoltam, nem így képzeltem, de akkor is próbálkozom, és nem adom fel, és meg akarom érteni ezt a kultúrát, és szívesen találkoznék hasonló gondolkozású magyarokkal, külföldiekkel stb.” De nem! Végül az jött le, hogy ez az ország rossz, és ha még egyszer dönthetnék, eszem ágába sem jutna idejönni.
Magyarországon sem minden fenékig tejfel, mégsem szeretjük, ha mások mondanak rosszat róla. Mert a miénk.
Emiatt sajnálom kicsit magát a helyzetet is, amit ez az interjú szült és Anettet is, akinek viszont tényleg őszintén kívánom, hogy tudja megszeretni ezt az országot és megtalálja a saját helyét benne. Mert bár nagyon vastag a jéghegy csúcsa, a tenger mélye tud szép lenni.
Kedves Judit!
Köszönöm, hogy elmondtad a véleményedet. Fontos számomra. 🙂
Azért azt lényeges tudni, h ez az interjú nem Svédországról, hanem a vegyesházasságról szól, mint a többi „vegyespáros” interjú. Így került szóba óhatatlanul is az a kérdés, hogy az országba hogyan tudott beilleszkedni.
Pszichológusként és coachként és még Petra a magánemberként is azt látom, hogy sokaknak van olyan időszaka, amikor mindent utál, ami az országhoz kapcsolódik. Ez egy természetes pszichés folyamat, amin nem könnyű túltenni magát az embernek.
Bevallom, én magam is voltam így….
Ha valakinek a személyiségéhez jobban passzol az ország kultúrája, akkor könnyebben beilleszkedik, nem éli meg akkora traumaként.
A másik, amit szintén figyelembe kell venni, hogy pár hónapos kisbabával, nyelvtudás nélkül, idegen országban… hát kevés ennél keményebb dolog van.
Ha van segítő javaslatotok, ötletetek, akkor biztosan örömmel veszi Anett is vagy bárki, aki újonnan érkezik Svédországba.
Szép estét!
Petra
Én nagyon nagy örömmel és őszinte érdeklődéssel olvastam Anett interjúját, az volt az érzésem, mintha a „barátnőm” ülne velem szemben és őszintén kitárulkozna. Engem nagyon megérintett ez az őszinteség.Az egész interjú nagyon emberi volt és ezért köszönöm Anettnak hogy ki merte mondani azt, amit valóban érez. A kritikák nekem nem fontosak, nem ítélkezem:) Csak gondolatban küldök egy baráti üdvözlést a „kollégának”.
Csatlakozom Emeséhez, köszönöm Anettnek, hogy megosztotta velünk az érzéseit. Szerintem ez önmagában nagy dolog. A lényeg az, hogy olyan helyen él, ami nem egyezik az ö mentalitásával, megjegyzem az enyémmel sem. Minösítés nélkül azt gondolom, hogy jót tesz a babának, ha anyuka otthon van vele, 4 hónapos korban ugyan miért kellene leszoktatni (!) a szopizásról és azt sem tartom helyesnek, hogy 1 éves korban feltétlenül már egy közösség tagja legyen. Abszolút át tudom érezni a helyzetét. Mindenki más persze és másképp áll hozzá az élet nagy kérdéseihez.
Szia Petra (és mindenki, aki olvassa),
Azt hiszem, Judit nagyon jól megfogalmazta azt, amit én is érzek ezzel az interjúval kapcsolatban (amiről úgy gondolom, érezhetted előre, hogy esetleg indulatokat fog kavarni…).
Természetesen a kultúrsokk első két fázisán én is keresztülmentem, szó sincs róla, hogy elfelejtettem volna, milyen volt! Épp ellenkezőleg, most már tudom, hogyan tudtam volna megkönnyíteni magamnak az egész folyamatot.
A véleményemet igyekeztem „becsomagolni”, talán nem minden csücsök sikerült 100%-osra, de mentségemre legyen mondva, hogy igenis saját, hosszú évek alatt kiszenvedett tapasztalatok alapján hasznos(!) tanácsokat osztottam meg, nem a levegőbe beszélek. Ha nem segíteni, hanem cikizni szerettem volna, egy rövidke, sommásan minősítő mondatban elintéztem volna az egészet és nem szánok rá időt, hogy ennyit írjak, hmm?
A „kis alázat” c. részt lehet ítéletnek venni – meg megfontolandó tanácsnak is. Tudom, aki nem kért tanácsot, annak ne adjunk :-), de ilyen rosszul vagyok összerakva, szeretnék segíteni… (Amúgy én is segítő munkakörben dolgozom.)
Petra, én értem a toleranciára való felszólításodat és szeretném hogy tudd, én is abszolút híve vagyok a másság elfogadásának. Viszont ha pl. egy külföldi interjúalanyod ilyen szinten minősítené Magyarországot („nincs kultúra”, „lehet, hogy otthon lepusztult a rendelő, de van hozzáértés”), akkor bizony az itteni kommenteknél sokkal súlyosabb dolgokat kapnál, nagyobb mennyiségben…erre fogadásokat mernék kötni. Azt hiszem, nem csak egyirányúnak kellene lennie annak a toleranciának. És a leírt szónak nagyobb súlya van, mint egy informális csevejnek vagy panaszkodásnak.
Végül: azt hiszem, az a gond ezzel az interjúval, hogy pont ebben a kezdeti időszakban készült, erősen kultúrsokkos állapotban. Ha a szándék a segítség, tanácsadás „vegyes házasságokkal, külföldi élettárssal kapcsolatban”, akkor olyan interjúalanyokat kellene keresni, akik már elboldogulnak az adott országban, ehhez szerintem min. 3-4 év ottartózkodás szükséges, plusz hogy az illető ne csak „turistaszinten” ismerje az országot, ahol él (gondolok itt a nyelvtudásra pl.).
Kedves Emőke,
Nagyon értékelem, hogy megosztod a véleményedet.
Értem és megértem az érzéseidet, ennek ellenére nem hiszem, hogy két, teljesen különböző élethelyzetet érdemes összehasonlítani. Kisbabával Magyarországon is érzelmi hullámvasutat jár be az ember, nemhogy külföldön.
Az interjút nem svéd olvasóközönségnek szántam, hiszen nem volt cél, hogy megbántsam őket.
Köszönöm a nekem szánt jótanácsodat is. A cél különböző élethelyzetek, sorsok bemutatása volt, most speciel vegyesházasságokban. Ha olvastad a többi interjút, akkor láthatod, hogy egészen másfajta helyzeteket is bemutattunk.
Szuper, hogy segítő foglalkozásban dolgozol, mert akkor pontosan tudod, hogy milyen érzelmi libikókába tudnak kerülni emberek, mennyiféle élethelyzet van és mennyiféle reakció, megoldás.
Pontosan ezért javasoltam, hogy szülessen akkor egy cikk akár a Te helyzetedről, a kulturális sokkal való megküzdésedről, akár Svédországról, most más szemüvegen keresztül. Ha van kedved…
Nemrégiben téma volt a Facebook zárt csoportban is és itt a weboldalon is, hogy a magyarok mennyire nem tartanak össze külföldön. A frissen kiköltözöttek csalódnak a régiekben és fordítva. A mai hozzászólásokkal egy kicsit talán ehhez a rejtélyhez is közelebb jutottunk.
Tudom, hogy irtó bosszantó, ha azt látjuk, hogy a másik nem úgy viselkedik, reagál, ahogy neki jó lenne, ilyenkor én is néha úúúgy megmondanám a véleményemet. Ugyanakkor azt látom, hogy a megmondás legtöbbször nem termékeny, nem viszi előre a másikat. Ezért is gondoltam, hogy akár a saját példádon keresztül lehetne bemutatni egy másfajta megküzdési, megoldási módot.
Üdv,
Petra
Szia Petra!
Nos, természetesen totál különböző élethelyzetek vannak minden egyes ember esetén – de te vajon honnan tudod, hogy az enyém könnyebb volt-e vagy nehezebb? Ránézésre én is azt mondanám, hogy kisbabával külföldre költözni húzósabb, mint „csak úgy”, párban. Egyáltalán nem kisebbítve Anett viszontagságait (én ma már abszolút értem, milyen érzések dúlnak benne), én egy többéves, nagyon durva perióduson mentem át, aminek az eredménye, hogy a „kultúrsokk” kifejezés jelentése és leküzdési módozatai a mantrám lettek… És igen, benne vagyok a cikkben, úgyhogy nem lőném le a poént itt, talán annyi elég, hogy a „halálközeli élmény” nem túlzás arra, amit átéltem, épp emiatt. Pedig nagyon jó állásom volt Mo.-n, sőt nagyon hamar kaptam állást itt is a szakmámban. És mégis nagyon, nagyon rossz dolgok történtek.
A svéd célközönséges mondatot többször el kellett olvasnom, hogy megértsem…merthogy én úgy értettem, hogy nem nekünk – Svédországban élőknek – szántad. Ugye jó kérdés, ki a „svéd célközönség”? 🙂 Viszont ha nekünk (is) szántad, akkor nem baj, ha megsértődünk?…
Hogy a magyarok nem tartanak össze? Az az igazság, hogy nem ezt tapasztalom. Olyat hallottam már, hogy „a külföldi magyarok borzasztóak”, de ez is egy általánosítás, ami úgy tűnik, annak a személynek az igazsága, aki ezt hangoztatja 🙂 Ill. olyan is volt, hogy nem felkészült versenyző kérte a segítségünket a puszta túléléshez, de egy bizonyos ponton túl nem tudtuk megoldani a problémáit. Efféle s.o.s.-bevetésekre azt hiszem, nem sok mindenkinek van ereje, energiája, pénze, hangulata…
Kedves Emőke,
Akkor a cikkben meg is egyezhetünk. 🙂
A célközönségem a bárhol élő magyar nők voltak és akik biztosan nem, azok a Svédországban élő svédek.
A svédországi magyarok esetében – ahogy látom – erősen megoszlanak a vélemények. És ez a kulcsszó: vélemény. 🙂
Üdv,
Petra
Anett, nagyon gratulalok az oszintesegedert es jomagam is egyetertek sok mindennel, amit mondtal. Remelem egy kis ido mulva feltarulkoznak neked az orszag pozitivabb oldalai is.
A holgyek, akik pedig szandekosan, vagy kevesbe szandekosan elcelodtek es biraltak az erzeseid, azt uzenem, hogy nem sikerult teljesen levetkozni a magyarsagukat, hiaba elnek evek ota Svedorszagban. Sajnos pont azt tartottak meg, amitol meg kellett volna valniuk: a masok folotti biraskodast.
Anettal hasonlatosan teljesen abnormalisnak velem, hogy egy 1 eves gyereket ovodaba adjanak (amennyiben nincsenek anyagilag raszorulva a szulok). Egyszer beszelgettem egy ovonovel es o arra hivatkozott, hogy kell a gyereknek a szocializacio. Nos, nezzunk csak korbe, hogy mennyire szocializaltak a skandinavok. Na ugye! Nyilvanvalo, hogy nem mukodik a rendszer. Egy egy eves kisbabanak nem szocializaciora van szuksege, hanem anyai szeretetre, olelesre, sok puszira, kozelsegre. Ellenkezo esetben olyan szulo-gyerek kapcsolatot kapsz, mint amit Anett is felvazolt a ferje es az anyja kozott. Szomoru, bar ha valaki erre torekszik, szive joga. Szerencsere sokunknak van valasztasi lehetosege.
Ami az ovodai etkeztetest jelenti, nalam pont ma szakadt el a cerna, miutan nagy ovikeresesre adtam a fejem es korbejartam nehany ovodat. Az egeszseges etkeztetes fogalmaba az ovoda igazgatonak teljesen beleillik a mirelit pizza, halrudacskak, zacskos leves (!!!) nehany karika igazi zoldseggel gazdagitva. Agyrem. Ennek ellenere szeretem az orszagot ahol elek immaron 8 eve, de torekszem arra, hogy az itteni negativ dolgokat ne vegyem fel, hanem inkabb a magyar gyakorlatot vigyem tovabb ahol azt jobbnak latom. Talan ez a nagy elonye a kikoltozesnek. Van viszonyitasi alapod, mig ha csak egy orszagban elsz, teljesen termeszetesnek tunik az is, ami valojaban nem is jo (legalabbis nekem).
Sok boldog percet kivanok Anettnek es csaladjanak az uj hazajukban!
Kedves Barbi,
Tudom, Magyarországról nézve ez egy furcsa dolog, de hidd el: attól, hogy valaki Svédországba költözik, ugyanúgy magyar marad, mint előtte. Eszem ágában sincs semmit „levetkőzni”, ez nem egy másik ruha, amit csak magadra kapsz. Sokan azzal áltatják magukat, hogy külföldön lakva „svédek”, „angolok”, „amerikaiak” lesznek, de ez nem így működik. Lehetsz svéd állampolgár, de nem tudsz svédnek születni, arról már lemaradtál 🙂
Természetesen attól, hogy itt lakom, nem lettem tökéletes 🙂 Igyekszem fejlődni és elhagyni a rossz szokásaimat, de én is csak ember vagyok, no.
Azt visszavonom, hogy Mo.-ról nézve, mert nyilvánvalóan Svédországban laksz…de a többit nem módosítanám.
Nekem sem jott elo rengeteg komment, csak most, miutan posztoltam. Ha valami pozitiv fejlemeny tortent az egy hettel ezelotti posztokhoz kepest, azt a kritikat azonnal visszaszivom es szivbol orulok, hogy kozeledtek Anetthez.
Szia Emoke,
A levetkozes alatt azt ertettem, amit te is irtal egy korabbi hozzaszolasodban, miszerint a szemelynek kell idomulni az adott orszaghoz. Igazad van, tenyleg nem elek Svedorszagban, hanem Norvegiaban 8 eve, elotte pedig egy masik nyugat-europai orszag lakosa voltam, tovabba sokat jarok Azsia kulonbozo, tavolabbi es kozelebbi orszagaiba, igy van nemi tapasztalat a hatam mogott. Ismerven a norvegokat es a Norvegiaba bevandorlo (!) svedeket, a tolerancia hianya – amit lattam a hozzaszolasokbol – nem megturt, legalabbis felenk nem. Tovabbra is azt mondom, hogy ha ilyen mertekben intolerans egy bevandorlo, elobb-utobb vissza fog utni. Jobb esetben csak elviseli a tarsadalom, rosszabb esetben ki is veti magabol. Az pedig, hogy ki milyen allampolgar es milyen akar lenni, engem vegtelenul hidegen hagy. Nekem nem ez a fontos, hanem az, hogy mennyire jo ember.
Ami nekem feltunt, hogy szegeny Anett ahelyett, hogy segito kezet kapott volna a svedorszagi kozossegtol, jol belerugtatok, raadasul falkaba verodve, mindezt arra hivatkozva tettetek, hogy a frissen szerzett nemzeti identitasotokat megsertette egy SZUBJEKTIV velemennyel. Nem szep. Nagyon apro es szinte jelentektelen pelda, de lehet, hogy megis nagy segitseg: ha nektek tudomasotok van piacrol Svedorszagban, szerintem nagyon orulne Anett, ha azt meg is tudnatok osztani vele es nem csak annyit irni, hogy de, van piac (bar lehet, hogy epp ahol Anett lakik 100 km-es korzetben nincs). Vagy tovabb vinnem: esetleg egy kavera osszefuthatnatok es beszelgethetnetek Vele ha a kozelben laktok. Nyilvan ezeket a problemakat senkivel nem tudja megbeszelni, csak olyannal, aki mar atelt ilyet. De ha nagyon elfoglaltak vagytok es nincs idotok talalkozni, akkor is egy kis egyutterzes nehany szivbol jovo tanaccsal jot tenne neki.
Ami pedig vegkepp elszomoritott, az az, ahogy a keletebbrol erkezo emberekrol nyilatkoztal Biro Veronikaval egyetemben. Duhot es csalodottsagot erzek. Letezik, hogy meg mindig csak itt tartananak a magyarok???!!! Meg azok is, akik kulfoldre koltoztek???
„ott vajon a keletebbről jött bevándorlókkal barátkozott a hölgy?”
Vagy esetleg Biro Veronika tollabol: „És gondoljunk bele, hogy otthon mi hogy viselkednénk a külföldiekkel?! Ugyanígy!”
A tobbesszamot elutasitom! Csak remenykedem, hogy ti ezt csak egy atmeneti, elkeseredett pillanatotokban irtatok. Nekem rengeteg igaz baratom van Norvegiaban is es a vilag tobbi orszagaban is, akik „keletebbrol” jottek. Sri lankaiak, iraniak, indonezek, indiaiak, palesztinok, stb. Vegtelenul kedves es tiszteletremelto emberek, csak szuperlativuszokban tudok roluk beszelni. Sajnalom, hogy ti oket csak „keleti bevandorloknak” titulaljatok, akikkel nem baratkoznatok. Talan az elet majd fog nektek is talcan nyujtani lehetoseget arra, hogy ilyen embereket megismerjetek es megkedveljetek. Remelhetoleg a jovoben emberibb modon fogtok velekedni roluk es ezaltal magatokrol is. 🙁
szerintem minden kiköltözés egy külön történet.
szerintem más úgy kiköltözni, hogy itthon nincs senkim, semmim, és kilátástalan vagyok, mint úgy, hogy egy itthoni szép karriert adsz fel. még akkor is, ha ezt a férjedért, a szerelmedért adod fel. szerintem nem csak a kultúrsokk az, ami megrémiszti az embert, hanem például az időjárás is… én nem tudom, de engem, amikor Finnországban éltem, lehervasztott a sok eső, a hideg, a sötétség, és hiányzott a napfény, a meleg (és az akkori páromnak is). mivel ezek amúgy is depresszívvé tesznek, nehéz meglátni a jót.
én is vegyespáros tagja vagyok, és mi például pont azért döntöttünk amellett, hogy én hazaköltözöm, mert én például olyan egészségügyi bizonytalanságban éreztem magam (mert voltam kint párszor beteg, és ezt tapasztaltam), és folyamatosan rettegtem, hogy nehogy kint újra beteg legyek, és nehogy kint kelljen szülnöm, hogy jobb volt ez így. (adtam még egy esélyt azért a dolognak, de szerencsére találtam kint egy szülésznőt, aki az átlagnál is bunkóbb volt, és megerősített, hogy jobb itthon 😀 a párom szerint viszont az ő egészségügyi ellátásuk a világon a legeslegjobb, de ebben nem tudunk megegyezni. mivel az orvoslás 90%-a pszichológia, ezért ezen inkább nem vitatkozunk. (a párom ingázik a két ország közt, ugyanaannyi időt tölt itt és ott is, a munkája miatt, szóval ilyen szempontból teljesen mindegy, hogy vagyok egy hetet egyedül)
én európán belül olyan túl nagy kultúrális különbséget nem látok, hiszen nagyjából minden ország a keresztény hagyományokat követi leginkább, inkább csak látásmódbeli különbségeket látok. nyilván nekem könnyű volt, vagy legalábbis könnyebb, mert én kétnyelvű is vagyok, ennélfogva a mi különbségeink nem voltak olyan óriási nagyok, de én nem állítanám ennek ellenére, hogy én mindenben elfogadó vagyok. a tolerancia ugyanis kétoldalú. értem én, hogy mi megyünk más országba, és próbáljunk mi igazodni, de legalább ennyire elvárható, hogy a másik ország legyen velem szemben is valamennyire elfogadó. én is tapasztaltam, hogy vanak, akik nemhogy teljesen be tudnak simulni egy másik országba, hanem még túl is tesz rajtuk (lásd az esetem a szülésznővel), hogy mindenáron megfeleljen nekik, de én azt gondolom, hogy nem fogom magam senkiért sem szemenköpni.
eyébként legalább az ember az élete párjától elvárhatná, hogy megértőbb legyen vele szemben, és ha engem zavar a koszos szőnyeg, meg hogy nem használ zsebkendőt, akkor ő is igyekezzen hozzám alkalmazkodni, és letörölni a lábát, és használni a zsebkendőt. ezeket amúgy egy saját országbeli nővel szemben gúnyolódás nélkül megtenné, nem?
lekopogom (koppkoppkopp), hogy nálunk bár vannak kis összezördülések ilyen szokásbeli dolgok miatt, de én (vagy ő) elmondjuk a másiknak, hogy mit miért csinálunk, miért fontos ez neki, a másik meg vagy elfogadja, vagy elmondja, hogy neki meg miért nem elfogadható, és mindig van megoldás. de mi egyenrangú félként tekintünk egymásra… nekem itthon is szép karrierem volt, van, és kint is bármikor meg tudok élni, az ő segítsége nélkül is, ami tényleg nagy biztonságérzés mindenkinek.
Szia Melinda/Márta!
Pont a szüléstől félek én is leginkább, szeretnénk második babát, de itt nem merek. A barátnőm, aki magyar, a harmadik gyereket bevállalta itt, most härom hetes :-), de ha nincs a saját lélekjelenléte, lehet hogy nincs baba. A szülésznő állandóan csak azzal foglalkozott, miért nem kér epidurált (ami szintén érdekes, hiszen olyan „természeti országnak” vallják magukat, akkor miért kell erőltetni?) még akkor is mikor leesett a gyerek szívhangja. Ja és a terhesgondozás 0, egyszer nem vizsgálták meg a kilenc hónap alatt, nem tudta nyitva van e a méhszáj. Vért csak az ujjából vettek vasat nézni, egy ultrahang írtó gagyi gépen, az se látszott hol a gyerek keze, egy héttel előtte otthon csináltatott ott az ujjait is le lehetett számolni. Plusz a kórház tényleg csak szuper hotel, a gyereket nem fürdették, még a köldökcsonkját sem kezelték, pedig hat napig bent voltak. Szóval értem amit írtál én is ezektől félek leginkább. Ezért írtam, hogy inkább a lepusztult épület otthon, de ott biztonságban érzem magam. Össze nem lehet hasonlítani velem mit csináltak ott kilenc hónapig és itt mi zajlik, pedig gazdagabb, modernebb ország.
A rossz idő csak ráadás, azt önmagában még túlélném 🙂
Szia Anett! Ugyanebben a cipoben jarok es teljesen egyetertek veled. Ha van kedved, beszeljunk privatban! Irj!! gyori.nono@gmail.com
Noemi
Sziasztok, én vagyok az interjúalany.
Röviden azért reagálnék. Egyrészt köszönöm aki bátorított, illetve tanácsot adott, és senkit nem akartam megbántani. Még a svédeket se, csak leírtam amit én érzek és ahogy én látom. Azt hiszem egy interjúban ez a „feladat”.
Igen keserű, mert ezt érzem, de próbálok beilleszkedni, mást sem csinálok mint barátkozom (több kevesebb sikerrel). Sokan felhoztátok a nyelvtanulást, mint írtam járok minden szombaton, gyakrabban nem megy, mert nincs aki vigyázzon a gyerekre, csak a férjem, de ő ugye dolgozik.
Az egészségügy itt tényleg katasztrofális, tudom mit írok, szinte naponta hallgatom a magyar Orvos barátaim negatív tapasztalatait, meg sajat is van már sajnos.
Őszintén szólva amelyik reakción a legjobban ledöbbentem, hogy bárki örülne egy ilyen nagyinak, akit a legkisebb mértékben sem érdekel a gyönyörű egyszem unokája.
Egyébként azoknak a magyaroknak, akiket ismerek, hasonló a véleményük és elismerik, hogy csak a jó fizetésért vannak itt.
Viszont jó látni, hogy van ellenpélda is 🙂
Mégegyszer bocs, ha valaki valamit magára vett, ilyen szándék egyáltalán nem volt bennem.
Szia Anett,
Nagyon jó, hogy megszólaltál te is, épp azon gondolkoztam, olvasod-e ezt az egész vitát, ami kialakult. Nekem ez a kommented nagyon szimpatikus és számomra azt bizonyítja, hogy alapvetően nincsenek ám itt akkora hatalmas ellentétek, mint az elsőre kitűnt. Én a magam részéről is elnézést kérek, ha netán nyersnek tűntem volna. Aki ismer, tudja, hogy szívügyem az „Élet Svédországban” téma – és nem azért, mert azt hiszem, hogy ez a létező világok legjobbika 🙂
Természetesen itt is vannak dolgok, emberek, amik/akik kicsit v. nagyon bosszantóak időnkönt – mint bárhol máshol. Gyerektémában annyira nem vagyok kompetens, de van egy közeli ismerős (teljesen) magyar család, 4 gyerekkel – ebből kettő kicsi -, és nagyon jól érzik magukat Svédországban (persze nem 1-2 éve jöttek, 3 gyerek itt született). Rajtuk azt látom, hogy mindkét kultúra „gyerekvonatkozású részéből” azt alkalmazzák, amit a józan eszük sugall. Persze ez egy vegyes házasságban máshogy van, de kompromisszumok biztosan lehetségesek. És tudom, hogy hihetetlen, amikor semmi sem stimmel, de csak az első 2-3 év húzós. Viszont ehhez szándék is kell, hogy tanuljunk.
Nyelvtanulás, a vesszőparipám: jó hír, otthon is nagyon-nagyon sokat tanulhatsz, szinte ingyen 🙂 Az internet korában olyan lehetőségeink vannak, amikről még 20 éve sem álmodtunk. De elég hozzá újság vagy könyv is, akkor is, ha először nem értjük (Lomb Kató-módszer). Röviden: olvasni, olvasni, olvasni. Erről a blogomban is elég sokat írtam, pl. itt: http://svedasztal.blogspot.se/2010/03/meg-mindig-lomb-kato.html
A barátkozás is hosszabb távú projekt, azt szokták mondani, hogy a közös tevékenység összehozza az embereket, pl. óvodai aktivitások, jóga, edzőterem v. hasonló, könyvtári és egyéb játékos programok (ingyen szoktak lenni gyerekeknek, Stockholm aranybánya ebből a szempontból), stb. Az biztos, hogy erőltetni nem érdemes, talán ott bukkan fel, ahol nem is várnád 🙂
A nagyiról én írtam, igen. Természetesen nem azt, hogy ne érdekelje az unokája a legkisebb mértékben sem, és az szuper, hanem hogy (szerintem) nem baj, ha egy nagymamának van magánélete. Persze elhiszem, amiket írsz, de nem tudjuk megkérdezni a másik felet, ő hogyan látja. Lehetséges, hogy a kommunikációs problémák miatt neki is vannak kétségei, hogyan kellene nálatok viselkednie, így inkább „nem akar zavarni”. Nem, nem védeni akarom, csak árnyalni a képet. Viszont ha tényleg ilyen távolságtartó (és erről a férjed biztosan tudna mesélni), akkor meg kellene próbálni elfogadni ilyennek, a saját lelki békéd érdekében. Na, már megint tanácsot osztogatok, bocs.
Én kicsit sajnálom azokat, akik egy másik országban kizárólag a jó fizetés miatt maradnak…szerintem nagyon sok minden kimarad így az életükből.
Apropó, egy idevágó bejegyzés a blogomból: http://svedasztal.blogspot.se/2013/03/vissza-az-egeszet-de-miert.html
Szia Emőke!
A sima véleménykülönbség, és a tanácsadás nem zavar, sőt utóbbi még jól is jön :-). Viszont tényleg vannak olyan hozzászólások amiket kissé támadásként élek meg, de ez van, vele jár ha az ember kinyilvánítja a véleményét (nem a Tiéd).
Köszönöm a sok jótanácsot, tudom, hogy otthon is lehetne tanulni, lehet hogy én csinálok valamit rosszul, de reggel 5-től (akkor kel a gyerek) este 9-10 ig le se tudok ülni, utána meg örülök, ha nézek ki a fejemből mint egy zombi, úgyhogy jelenleg nem igazán fér az időmbe. Gyerkőc előtt mentek az ilyen dolgok, viszont túl maximalista vagyok, így az ő ellátásában is és így nem jut másra időm.
Azért majd megnézem amiket küldtél, köszönöm :-), irigyellek az energiádért.
Szia Anett!
Én is azt gondolom (szintén csak vélemény), hogy egy kis lazítás rádférne, te sem stresszelnél annyira és a környezeted is profitálna ebből. Valószínűnek tartom, hogy a toronymagas követelmények legnagyobb részét te állítod magad elé, így csak te állsz a magad útjában. Igenis, azt én pozitívumnak veszem, hogy az anyós nem nyaggat, hogy csináld ezt vagy azt, úgy ahogy neki tetszene. Próbáld meglátni a pici és nem is olyan pici pozitívumokat, annyi van belőlük: gondoskodó, szerető férj (és nem csak anyagiakban gondoskodik rólatok!), egészséges baba, egészséges ti :-), szép otthon, mindenféle új lehetőségek egy felfedezésre váró országban…mindig az adott nap a legfontosabb és ha azt pozitív mérleggel tudod zárni, akkor jó esélyed van egy még szebb holnapra.
Régebben én is maximalista voltam, viszont ez hosszútávon felőrli az ember idegzetét (saját tapasztalat). Súlyos testi v. lelki betegséghez vezethet a belső feszültség, ezt nem jó személyesen megtapasztalni. Ugyan ha túlél valaki egy ilyet, más szemmel néz a világra, de inkább enélkül „ébredjünk fel”, én azt gondolom. Bevallom, nálam a takarításnak nincs nagyon nagy prioritása, de nem stresszelek rajta, mert pl. a kávé feletti bambulásom és egyéb „saját idő” nekem létszükséglet…na nem mondom, hogy én vagyok a követendő példa, csak hogy a korlátainkat gyakran magunknak építjük. (De Svédországban az adóból levonható a segítség, pl. a takarítás díja! Ezt rengetegen kihasználják.)
Nekem azért van sok energiám, mert azt csinálom, amit szeretnék (a munkahelyen, de egyébként is). Régebben azt hittem, az ilyesmi kevesek kiváltsága. Na, ez volt az én korlátom…
Kedves Anett!
Először is nagyon sok mindennel egyetértek, másodszor van egy rossz hírem mi négy éve élünk itt, és egyre rosszabb a véleményem, csak anyagilag nem tudjuk megoldani a költözést. Szóval nem biztos, hogy idővel megszokod. Azért drukkolok.
Mi két gyerekkel vagyunk itt, van munkánk, nagyjából tudok svédül mégse jó. Az óvodát a nagyobbik gyerekem otthon kezdte, ég és föld a magyar javára. Itt most a harmadikban vagyunk. A nevelők nem törődnek a gyerekekkel a szülővel bunkók, vagy negédesek. A négy éves lányom simán kisétált télen hóban egy szál harisnyában poloban az épületből. Sernkinek fel sem tűnt órákig. Véletlenül futottam velük össze (2-en voltak) az utcán. Gondolhatod? Persze utána 40 fokos láz stb, de még jó hogy nem ütötte el egy autó. Ezekután még én voltam a bunkó bevándorló aki kritizálja a kedves óvónénit.
Az eü tényleg borzalmas, minden gyógyszert otthonról hozunk, mind egy patika olyan a lakás. Itt vagy semmit se adnak, vagy legtöbbször antibiotikumot orrvérzésig, de csak egyfajtát mindenre, ha nem használ, újabb adagot ugyanabból.. Sajnos szinte kéthetente beteg a nagyobb.
A túlórával viszont vitatkoznék. Nekem állandóan túlórázik a férjem, behívják szabadnap is, és még csak ki se fizetik (rendes bejelentett állás a reptéren).
Mit szólnál amúgy a személyes beszélgetéshez? Persze csak ha egy helyen lakunk, mi Linköpingben és Te?
Ja és tessék nyugodtan engem is megkövezni, mondjuk aki itt olyan nagyon elégedett még nem vette észre hogy mi van a szép felszín mögött. Ráadásul 18 éves korom óta valahol külföldön élek, eddig ez a legrosszabb választásunk, de gyerekekkel már nem olyan
Hajrá Lányok!
Ha kell segítség az összekötéshez, kapcsolatfelvételhez, akkor szóljatok. 🙂
Petra
Köszönöm Petra a sok pozitív hozzászólásodat, nagyon jól esik. Tényleg nem volt egyszerű egy idegen országba jönni egy kicsi babával amikor még a gyerekkel se nagyon tudtam mit hogy kell csinálni..
Szia Zsuzsa :-), ezekszerint van sorstársam 🙂
Mi Stockholmban lakunk, úgyhogy a személyes beszélgetés nem nagyon jön össze, pedig jó lett volna egyet kávézni :-), szívesen ismerkedem új emberekkel, még akkor is ha másképpen gondolkodnak, hátmég, ha egyet is értünk :-))
Szia Zsuzsa,
Senki nem kövez meg – én biztosan nem -, viszont neked sem kellene azt feltételezned rólunk („nagyon elégedettekről”), hogy nincs valóságérzékünk. Nekem sem ezüsttálcán kínáltak/kínálnak mindent és ezzel nincs semmi gond. Az életben nagyon sok dolog hozzáállás kérdése, hogy elfogadjuk-e azt, amit az életnek nevezett társasjátékban kaptunk/kapunk. Nekem is jó sokáig tartott elfogadnom, hogy az ún. problémák (kicsik és nagyok) azért vannak, hogy tanuljunk belőlük, különben újra meg újra szembejönnek.
Hidd el, látom, hogy mi van a felszín alatt…és elfogadom és továbblépek, ha nem tudok rajta változtatni (és nem létfontosságú a dolog). Vagy küzdök, ha tudok változtatni. Nekem az a célom, hogy itt és most jól érezzem magamat, természetesen nem mások rovására. Persze vannak panaszkodós napjaim, de igyekszem nem ilyen szemüveggel közlekedni. Ennyi.
Tulajdonképpen nem akarlak meggyőzni róla, hogy rendben van, hogy jól érzem magamatt Svédországban, talán nem is menne 🙂 Csak szerettem volna erre a gondolatra reagálni.
kedves külföldönélők! de jó volt ezt az interjut olvasni! és jó látni hogy másoknak is hasonló problémáik mindennapjaik lehetnek.
Én is egy vegyeshazassagban élek, jelenleg épp a 3ik országban 2 év alatt, 4 nyelvvel körülvéve.
Svédországról anno Magyaroszagon élve tényleg csak jokat hallottam, jó látni mindenféle tapasztalatot jobban érzékelhetővé válik az ottani élet.Egészségügy meglepő, fizuk ismertek, gyerek-szoptataas, ovoda szintén meglepő, és az étkezési szokasok-sok mű…szinten.
Ami szerintem nagyon fontos egy országnál, hogy egy kicsit is „szeresse”vagy kedvelje az ember a helyi ország embereit, viselkedésüket, vagy legyen legalább egy dolog amiért úgy érzi jó országban van.Lehet ez a taj , kirandulóhelyek szépsége, kultúrális ajanlatok, emberek nyitotsága, mássága, vagy akár csak a jobb egészségügy és bürokrácia. Ha csak a pénz, vagy a kapcsolat -pár követése az ok egy helyen maradásra, szerintem boldogtalanná teszi az embert egy idő után. Ez erre nem elég. A nyelv fontos, én mondjuk szeretek nyelvet tanulni meg gyorsan is megy, ennek ellenére sokszor elszigeteltnek érzem magam egyrészt ügyeket intezni meg nehezkes sokszor, masreszt magyarok-külföldön sajna inkabb negativ tapasztalatból en is inkabb külföldiekkel probalok ismeretsegeket kötni.Az is igaz hogy h aaz ember a jókat próbálj amindig nézni jobbá teszi a saját hangulatát és hozzáállását is egy helyhez. Viszont lehet olan hogy egy orszag ennek ellenere sem jön be, szerintem akkor a legjobb keresni egy masikat ahol jobban erzi magat az ember.
Anettnek kitartast kivanok, és teljesen at tudom erezni a helyzetet amikor kis nyelvtudassal gyerekkel alig ismeretseggel csalad par ezer kmre tavolsagban, ferj dolgozik,m tehat egyedül magara szamithat…tenyleg az élet kihivasai közé tartozik. Aki ilyen helyzetben van kitartas lányok!:) (hasonló cipőben)
Kedves Petra!
Ne haragudj, emesztem egy ideje a mondanivalom, de csak nem ertem. Nem latom mi rosszat irt is itt barki. Szerintem ez a cikk nem annyira a vegyeshazassagrol szolt, bar jelen esetben ez mar teljesen mindegy, hogy a ferj honnan szarmazik. A tema eluszott es nem hiszem, hogy a hozzaszolasok miatt. A cikk nagyon negativan tuntette fel azt az orszagot amit itt mi paran szeretunk es amiben elunk. Ugye nem baj, ha a negativ peldakra reagalunk? Es amellett, hogy a cikk nem volt hejde sertö szamunkra, nem hinnem, hogy a reakcionk az lett volna. En tenyleg nem ertem. Az lett volna a furcsa es alszent, ha csak megsimogatjuk Anett buksijat es annyit mondunk majd csak jobb lesz. Mert igy nem lesz. Amiket irtunk mi, akik csititgatva voltunk (de miert?) azok szerintem a legjobb tanacsok. Anettnek azzal teszunk jot, ha megprobaljuk felhivni a figyelmet az itteni jo dolgokra, de ezeket akkor lathatja meg, ha valtoztat a nezöpontjan kicsit. Az alazat lehet erös kifejezes volt, nekem megis megtetszett, mert jol tukrözi hogy mennyire elfogadonak kell lenni ahhoz, hogy be tudjunk illeszkedni. Ez az orszag ilyen, nem fog megvaltozni, elöször el kell fogadni es ebböl kihozni a legjobbat.
Anett, irtad az egeszsegugyet, valaki irta az ovit mint rossz peldat. Szelsösegek mindenhol vannak, sehol sem jok, megjartam harom helyet mire meglett hova eri meg orvoshoz menni, es tudom, hogy mazlink van, mert egy szuper ovit es sulit fogtunk ki. De ez is csak egy pelda volt, oldalakat lehetne irni erröl.
Sajnalom, hogy nem erzed jol magad es remelem, hogy ez valtozni fog. Kisgyerekkel egyedul senki sem erzi jol magat, nem biztos, hogy az orszag a rossz. Probalj meg eljarni közössegekbe, a facebookon is vannak magyar közössegek, ott van a Magyar Haz is, ha mashogy nem, probalj meg kimozdulni, masokkal beszelgetni minel többet. Masok tapasztalatai is jol fognak jönni! Öszinten kivanom a legjobbakat!!
Kedves Virág!
Köszönöm az őszinteségedet. Nagyra értékelem.
A vegyesházasságoknak nagyon sokféle aspektusa van. Ez a cikk valóban nem a párkapcsolatra helyezte a hangsúlyt, hanem a házassághoz kapcsolódó országváltással kapcsolatos érzelmekre, problémákra.Sok pozitív, „rózsaszín” történetet olvashattok itt az oldalon, ugyanakkor fontos azt látni, hogy akadhatnak problémák, nehézségek.
Nyilvánvaló, hogy sokatokat megbántott ez a cikk, hiszen szeretitek ezt az országot, és ha jól értem, komoly munkátok fekszik abban, hogy így viszonyuljatok Svédországhoz. Ezért is javasoltam, hogy szülessen egy olyan cikk is, ami az ország pozitívumait mutatja be.
Én a hozzászólásoknak a személyeskedő élét szerettem volna csökkenteni és ez a jövőben is így lesz. Nagyon kíváncsian és örömmel veszi mindenki, ha a hozzászóló a saját érzéseiről, saját véleményéről beszél, arról, hogy ő így és így látja a helyzetet, ugyanakkor bántó lehet, ha valakit minősítenek, megkérdőjelezik az érzései jogosságát.
Nagyon nem szeretném, ha ez a weboldal vagy bármelyik cikk egymásra mutogatásról, sértődésről, megbántásról szólna. Emiatt szerettem volna egy kicsit tompítani a dolgot.
A buksi simogatás szintén végletes reakció, ami valóban nem segít. Amiket néhányan hoztatok személyes példák, tapasztalatok, azonban sokat segíthetnek azoknak a nőknek, akik még nem látták meg Svédország pozitívumatit.
Virág, ha pozitív tapasztalataid vannak óvodáról, egészségügyről, bármiről Svédországban, akkor ne fogd vissza magad, oszd meg velünk is. Így távolról valószínűleg akkor kapjuk a leghitelesebb képet, ha többféle véleményt, tapasztalatot hallunk.
Lányok,
Úgy érzem, hogy valóban úgy alakulna ki egyensúly, ha Svédország pozitívumairól, a pozitív beilleszkedési tapasztalatokról is lenne egy cikk itt az oldalon.:-)
Ha benne vagytok a dologban, akkor küldjetek egy e-mailt az info@nokkulfoldon.hu -ra.
Szép estét!
Petra
Kedves Anett! Kedves Petra!
Megemelem a kalapomat az Anett bátor őszintesége miatt, újból elolvastam a cikket és a hozzászólásokat is. Sztem a mai világban annyi hazugság van (sokan még saját maguknak is hazudnak) hogy üditő érzés volt végre emberi őszinte véleményt olvasni valakitől. Sztem az Anettal készíthetne a Petra esetleg kb 2 év múlva? egy újabb riportot, hogyan alakult a sorsa. Anett ne add fel, legyél jó magyar anyuka Svédországban és őrizd a boldogságod a férjeddel, mert sokan még ezt sem élhetik meg. Szóval kitartás és gratula, jól csinálod és lesz egy klassz érzelmi IQ-val is rendelkező gyereked. Amúgy én hiszek abban, hogy nemcsak a környezet hat ránk hanem mi is változtatunk a környezetünkön. A te magyar anyuka és női kezed apró nyomai ott fognak maradni azoknál az embereknél is, akikkel érintkezel. És igen biztosan nekik is van véleményük, de hatást is kapnak tőled, amin szinte biztos hogy elgondolkodnak ők is, ha nem is mutatják. Ne legyél maximalista, sztem mindent nagyon tökéletesen akarsz csinálni, lazíts a napi „órarendeden”. Hidd el sikerülni fog, nagyszerű nő vagy!
🙂 köszönöm Emese, ez nagyon jól esett. Feldobtad a napomat :-)))
Szia Anett,
Itt csak jelezném, hogy a néggyel korábbi (tegnapi) kommentedre reagáltam ma, de egyre nehezebb a kommeneteket megtalálni, azt hiszem (nem kerülnek a kommentfolyam végére).
Naszóval, a követelményekről és a lazításról írtam pár gondolatot, ha nem láttad még és gondolod, lapozz kicsit vissza 🙂
Szia Emőke!
Most vettem észre 🙂
Teljesen igazad van, túlstresszelem magam szinte mindenen. Viszont azért gyerekkel, főleg picivel már nem tudsz olyan lazán élni. Előtte bevallom nem nagyon érdekelt engem se a takarítás, étterembe jártam, nem főztem, max kávét.
Viszont a pici szó szerint felnyalja a padlót, így egy nap se lehet kihagyni a takarítást, plusz én nem akarok neki konzerv kaját adni, így naponta főzök. A rengeteg zöldség, gyümölcs miatt kb háromnaponta nagybevásárlás, valamiért az itteniek olyan gyorsan romlanak akárhova teszem, nem éri meg nagyobb mennyiséget venni.
Ezekkel meg persze a nonstop játékkal el is megy a nap sokszor du négykor jövök rá, hogy nem csak nem ettem de még egy kortyot nem ittam aznap (mármint vizet :-), mivel még szoptatok bár másfél éves, erősebb kilőve, pedig néha jól jönne)
Szóval elég nehéz. Ezért örültem volna olyan nagyinak aki legalább néha segít. Ég és föld, ha itt van anyu és legalább a főzés nem az én dolgom, vagy játszik kicsit a gyerekkel.
Egyébként ezen már sokat gondolkodtam, hogy ha nem bébivel költözünk, hanem csak párként akkor is ennyire utálnék itt lenni, vagy sem. Szerintem annak ellenére, hogy sok probléma akkor is meglenne, nem izgatna annyira. Meg eleve egy részük fel se merülne. Például én még attól is hülyét kapok, hogy a ruhákon kívül szinte mindent külföldről rendelünk a gyereknek mert itt kiválasztanak egy két fajtát mindenből azt árulják, pl etetőszék, de ha igényeid vannak (pl dönthető háttámla, 5 hónaposan) már nincs. 🙂 a modern szocializmus (és ez a férjem szavajárása)
Na mindegy, köszönöm a tippeket mégegyszer 🙂
Új otthon, új nyelv, első gyerek, mama és anyós – túl sok egyszerre. Természetes reakció minderre a kétségbeeséssel határos elégedetlenség.
Jóval könnyebb a helyzete a menekültnek, neki is új minden, de nincs más választása. Az igyekszik beleszokni az új helyzetbe, és idővel azt tartja majd normálisnak.
Az elszigetelődés a közös nyelv és a közös érdeklődési téma hiányának, és nem az idegenségnek tulajdonítható. A nyelvet leggyorsabban a munkahelyen és a hobbi-klubokban lehet megtanulni. Ez utóbbi akármi lehet: sakk, horgolás, fotó, horgászat.
Végső soron a közös érdeklődés az, ami megnyitja a kapukat az idegen számára.
Ha kibírod a következő húsz évet, akkor nevetve gondolsz vissza erre az időre. Az újonnan érkezettre pedig úgy nézel majd, mint Robinson a lakatlan szigeten Péntekre. (De csak addig, amíg ki nem derül róla, hogy tud hajót építeni.)
🙂
Sziasztok!
En ma reggel talaltam ra a nokkulfoldon oldalra es egybol nagyon megtetszettek a temak. Anett tortenetet olvastam el eloszor, mert en is itt elek, „reszben-sved” parral, bar nekem egeszen mas a tapasztalatom, mint Anette.
Nem olvastam vegig a kommenteket, az irasra reagalnek csak roviden egy altalanos eszrevetellel.
Talan erdekes lenne olyanok tortenetet is meghallgatni, akiknek nem ennyire ujdonsag es idegen a kulfoldon eles es akik egy kicsit tapasztaltabbak, mondhatni „nemzetkozibbek” ezen a teren. Vannak dolgok, amikben egyetertek Anettel es erdekes volt olvasni a tortenetet. Ugyanakkor az sugarzik belole, hogy tulajdonkeppen ez nem az o egyeni dontese volt, hogy kulfoldon eljen, nem a sajat indittatasabol teremtett meg maganak egy eletet kint vagy nem a mas kulturak iranti erdeklodesebol fakadoan van itt, hanem egyszeruen azert, mert a parja itt el es nyilvan ezzel sincsen semmi gond.
Egy tipp Anettnek. Ha jol olvastam magyarorszagi jogi vegzettsege van es nem tud ezzel elhelyezkedni. Nekem is jogi vegzettsegem van, bar nem Magyarorszagrol es nem is Svedorszagbol, de itt elek es vannak olyan lehetosegek ahol ezzel is lehet jogi munkat vegezni.
Kivancsian bogaraszom most tovabb az oldalt, Tovabbi szep napot kivanok mindenkinek!
Udv:
Anna
Sziasztok! Nekem is nagyon szimpatikus volt Anett írása. Én is vegyes pár magyar tagjaként élek itt néhány éve, és a kezdeti nyitottságomat, amivel jöttem, az – Anna által is leírt – valóság elég hamar lelohasztotta. Pedig a nyelvtudás és a szakmabeli munka sem lett akadály. Korábban elég „nemzetközi” voltam, de ilyen országban még sosem jártam, éltem azelőtt… Természetesen próbálom a pozitívumokat meglátni, elsősorban csodás, szerető párom kedvéért is (ő ugyanezt teszi: próbálja megérteni, mi az én bajom, én mit látok másképp, mit tapasztaltam másképp). De mindennap harcolok magammal, az országaink közti ellentétekkel, szinte mindennap megkérdőjelezem már az én korábbi igazságaimat is. Talán ez is a kultúrsokk feldolgozásának módja? 🙂
Anett, ha van kedved személyesen is beszélgetni, én nagyon örülnék egy találkozásnak! 🙂
Kedves irók,olvasók! Mikor végigolvastam Anett beszámolóját,el sem akartam hinni,hogy vannak akik hozzám hasonlóan szinte száz százalékban ugyanabban a cipőben járnak.Svéd baráttal,Svédországban,de még gyerek nélkül létezem.4 év után,hosszabb, rövidebb kintartózkodással,most ott tartok,hogy melyik ország legyen az ahol folytatni tudnánk,együtt,vagy ha a svéd félnek nem megy-külön.Amit nálam a kinti lét okozott: depresszio,antiszociális tunetek,levertség,kultura, teljes hiányából fakadó kiábrándultság,és még sorolhatnám. A partnerem sok mindenben egyetért miért nem szeretnék svédben letelepedni és gyereket szülni.Így most ha minden jól megy, ketten vágunk neki a nagyvilágnak, ami szigorúan skandinávián kívül esik majd!
Sziasztok!
Olvastam az interjút és a hozzászólásokat, és bár én egy másik nyugati országban lakom, azért szeretnék reagálni rá.
Én úgy látom, a legnagyobb probléma a külföldön történő letelepedéssel kapcsolatban, az a folytonos összehasonlítás. Tudom, hogy nem könnyű elvonatkoztatni a megszokott dolgoktól, és hogy automatikusan azt kezeljük „normálisnak”, ahogy mi megszoktuk a dolgokat, de ha valaki külföldre költözik, akkor meg kell próbálni ettől elvonatkoztatni, és mielőtt elítéljük a rendszert, meg kellene próbálni megérteni, hogy mit miért úgy csinálnak, ahogy, és elgondolkodni, hogy esetleg nem az a jobb megoldás…
Erre jó példa az egészségügy, vagy a terhesgondozás. Magyarországon megszoktuk, hogy a kismamákat folyton vizsgálják, ha kell, ha nem, míg nyugaton (legalábbis itt nálunk, meg ezek szerint Svédországban) ez nem divat. De ha megnézzük a koraszülések vagy terhességi komplikációk számát, akkor kiderülhet, hogy valamit mégis csak tudnak ott, és nem csak nemtörődömségből van úgy, ahogy…
Kedves Petra!
Nem tudtam megallni, h ne szoljak hozza, mert szinte egy az egyben ugyanebben a cipoben jarok, mint te. A sved ferjemmel valo megismerkedesemtol kezdve a kikoltozesemig kisertetiesen hasonlo a tortenetunk. Èn 2,5 eve elek Stockholmban, 27 eves vagyok, orvoskent dolgozom a klinikan. Par baratom is van mar, de hozzateszem, zomeben nem svedek.
Teljesen egyetertek veled mindenben, amit megfogalmaztal. Annyira jol osszefoglaltad a dolgokat. Szamomra meg az hatalmas kulonbseg magyarorszaghoz kepest, hogy mennyire nem nevelik a gyermekeiket. Ha nem a videojatek elott ul a gyerek, akkor tvt nez, de az biztos, hogy nem zongorazni tanul, es szinhazberletrol meg hirbol sem hallott… A gyereknek mindent megengednek, az iskolaban nincs fegyelem, es igencsak gyenge az oktatas szinvonala.
En speciel illemtanorakat adtam a ferjemnek, hogy hogyan engedjen elore az ajtoban egy holgyet. Sajnos, a nok olykor otrombabbak a ferfiaknal. Nem egyszer lattam mar babakocsijat tologato edesanyat, aki akkorat kopott maga ele, hogy felfordult a gyomrom a latvanytol. A nok szinte egyaltalan nem adnak magukra. Szamtalan esetben allapitottam meg, h apolatlanabb a labuk, mint egy ferfinak, amikor betegvizsgalat soran levettek a nadragot, zoknit…Van tapasztalatom a budapesti 8.keruleti beteganyaggal is, es azt mondhatom, hogy az atlag magyarorszagon elo, kisebbsegi ferfi is legalabb megmosakszik, mielott orvoshoz megy. No mindegy!
Az egeszsegugyi ellatas a beteg resZerol egy csoppet sem jobb, mint otthon. Sot! Errol kulon fejezetet irhatnek.Az orvosnak vissont nagysagrendekkel jobbak a munkakorulmenyei, mint hazankban.
En biztosan nem svedorszagot valasztanam hazamnak, de termeszetesen nem bantam meg dontesemet, mert a ferjemet sZeretem. A jovoben szeretnem, ha mindenkeppen magyarorszagra koltoznenk. A munkakorulmenyeket leszamitva svedorszag szinte mindenben alulmarad hazankhoz kepest. Mind a kulturaban, ha lehet itt egyaltalan ilyenrol beszelni, oktatasban, emberi ertekekben,(mint csalad, szocializalodas, ferfi-noi szerepek kificamodasa-es itt nem a ferfiak haztartasban kivett szerepere gondolok,ami onmagaban hasznos lehet, bar megmondom oszinten, mint no, orommel, buszken sutok-fozok), ertekrendben es egyebekben egy nagyon tavoli es kevesbe idilli vilag ez nekem..
https://bezzegasvedek.wordpress.com/2014/04/17/akkor-nem-hello/