Vegyespáros: Magyar- lengyel házaspár Varsóban

Az interjúsorozatról: Sokatoktól érkezett kérdés vegyesházasságokkal, külföldi élettárssal kapcsolatban. „Hogyan tudok majd beilleszkedni egy új kultúrába?”, „Hogyan szervezzük az esküvőt, hogy mindkét család jól érezze magát?” Ilyen és hasonló kérdések sora érkeztek hozzám, ezért úgy gondoltam, hogy a leghitelesebb és számotokra is a legizgalmasabb, ha ilyen vegyes-párosok hölgytagjait kérdezem meg a tapasztalataikról. Ebből jött létre egy új interjúsorozat, aminek következő interjúját olvashatjátok most.

A mai történet ismét egy lengyel-magyar házaspárról szól. Ha a korábbit nem olvastad, ITT találod. Gondolom sokan ismerik a mondást: Lengyel, magyar – két jó barát…. / Polak, Węgier, dwa bratanki… 🙂 Interjúalanyom, a 41 éves Tímea már több, mint 17 éve Lengyelországban, Varsóban él. Lengyel férje miatt került oda, de már gyerekkorában is élt külföldön. „Amikor 10 éves voltam Anyukámat kirendelte az akkori cége a francia irodába és ott, Párizsban laktunk 5 éven keresztül. ” A gimnáziumot már Budapesten fejezte be és egyetemre is ott járt. Történetéből megtudhatjátok, hogy miben különböznek illetve nem különböznek a magyarok és a lengyelek, illetve hogyan lehet a gyerekek magyar identitását megőrizni külföldön is.

Kicsit mesélj magadról illetve arról, hogy hol és hogyan ismerkedtetek meg a pároddal?

Egyetemre a Közgázra jártam menedzsment és környezetvédelem szakra. Az utolsó előtti évben elnyertem egy Erasmus ösztöndíjat Hollandiába és ennek köszönhetően fél évet Rotterdamban töltöttem. Ott ismertem meg leendő férjemet. Az egyetem utolsó évében kiköltöztem Varsóba és a diplomamunkámat is már itt írtam. A kijövetelem után pár hónappal egy francia multinál helyezkedtem el és az elkövetkező 15 éven keresztül francia cégeknél dolgoztam pénzügyi beosztásban. 3 éve elegem lett a beosztott szerepből és létrehoztam a saját cégemet, egy fordítóirodát, amely az én nevemet viseli: BALAJCZA. Amióta itt élek Lengyelországban, mindig is Varsóban laktunk. Három kislányunk, vagyis már nagylányunk van: egy ikerpár Emma és Laura, ők 15 évesek és egy fiatalabb, 11 éves Diana.

Mennyire és miben jelent meg a kulturális különbség köztetek? Ezt hogyan kezeltétek?

Szerencsére én úgy érzem, és éreztem az elejétől fogva, hogy a lengyelek és a magyarok között nincsenek óriási kulturális különbségek. Ami van azt meg nagyban ellensúlyozza, hogy a lengyelek imádják a magyarokat, nagyon de nagyon pozitívan reagálnak, amikor azt mondom, hogy magyar vagyok. Minden lengyelnek van valami története Magyarországgal kapcsolatosan, nagyon ritka, hogy olyan lengyellel találkozzak, aki meg soha sem volt Magyarországon és nyíltan ne kedvelné a magyarokat.

Ha mégis rá kéne mutatnom valami kulturális különbségre a tradíció az, ami a lengyeleknél sokkal fontosabb mint a magyaroknál. Az ünnepek alatt és minden fontos eseménykor (ezek nagyon sokszor az egyházzal vannak összekapcsolódva) mindig van valami szokás amit be kell tartani, és minden lengyel be is tart. Ilyenek például a karácsonyi szokások (12 fogás az asztalon, szabad tányér a betérő ismeretlen vendégnek, ostyatörés az asztal körül ülőknek…) vagy például húsvétkor az étellel teli kosár megszentelése. Őszintén szólva ezek a különbségek soha sem zavartak engem, nagyon tisztelem, hogy a lengyelek számára ennyire fontos a tradíció, a különböző szokások.

Ami szerintem alapjában véve megkülönbözteti a magyarokat és a lengyeleket az az, hogy a lengyelek nagyon szeretnek morogni és elégedetlenkedni (főleg az időjárásról beszélve), de utána mennek tovább és intézik a dolgukat. A lengyelek számára nem létezik lehetetlen dolog. Ha valami nem sikerül, akkor próbálják máshogy és addig, amíg nem sikerül. Ami viszont nagyon fáraszt náluk az a pontatlanság, hogy mindenre azt mondjak, hogy „majd”, „nemsokára”, „egy kicsit később” és ez mindig minimum fél órát jelent, de tulajdonképpen soha sem lehet tudni, hogy ténylegesen mennyi idő lesz. Ami még érdekes a lengyeleknél – és ez lehet, hogy a 80 évekből maradt meg náluk – hogy egyáltalán nem zavarja őket ha sorban kell állni különböző helyeken, postán, bankban, üzletekben… Őszintén szólva, mintha a sorban állás teljesen természetes lenne a számukra és soha sem hőbörögnek emiatt. De ahogy írtam ezek a különbségek nem igazan nagy kulturális különbségek, így tulajdonképpen nekünk soha se kellett „kezelnünk” őket. Ami pedig természetes, hogy mivel én jöttem élni férjem országába, leginkább én alkalmazkodtam az itteni szokásokhoz, viselkedési formákhoz.

Hogyan sikerült egymás családjába, baráti körébe beilleszkednetek?

A beilleszkedés nagyon könnyen ment, férjem családja viszonylag gyorsan befogadott. Persze az elején probléma volt, hogy csak angolul tudtam beszelni, és volt olyan családtag akikkel sehogy se tudtam megérteni magam. De idővel eléggé gyorsan megtanultam lengyelül, így kommunikációs problémám már nem igen volt. Ami viszont kicsit furcsa volt a számomra, az az, hogy az esküvőig (az esküvőt kimenetelem után másfél év múlva tartottuk) nem igazán tartott engem a lengyel család közéjük valónak, csak az esküvő után fogadtak be teljesen. Azért megjegyzem, hogy ez a 15 évvel ezelőtti Lengyelországra volt jellemző, most már azért nagyon megváltozott itt az élet, és ami régen elképzelhetetlen volt (válás, együttélés házasság nélkül) most már mindennapos dolog. Ami a barátokat illeti, férjem pár barátja jól befogadott, de én is nagyon sok barátra tettem szert itt Varsóban, és tényleg úgy érzem, hogy a nyelvet kivéve, a lengyel és a magyar barátaim között nincs semmi különbség, ugyanolyan jól megértjük egymást.

Hogyan döntöttétek el, hogy hol / melyik országban éljetek?

A döntés viszonylag egyszerű volt. Amikor megismertük egymást, még mindketten az egyetem utolsó előtti évét végeztük. Utána, amikor mindegyikünk visszatért a saját országába, minden hétvégén ide-oda utaztunk Varsó és Budapest, Budapest és Varsó között. Végül is három tényező játszott közre, hogy Varsó mellett döntöttünk. Először is férjem az egyetem utolsó évében mar dolgozott egy cégnél, így neki mar volt egy biztos megélhetési forrása. Másodszor mivel én már az életemben nagyon sokat utaztam, éltem már külföldön pár évet, nagyon tetszett egy ilyen kihívás, hogy megint egy új országba megyek élni, új nyelvet fogok tanulni és új érdekes emberekkel találkozom. Utoljára pedig férjem bevallotta nekem, hogy a nyelvtanulás neki soha se volt az erőssége így szerinte ő soha az életben nem fogja tudni megtanulni a magyar nyelvet, túl nehéz nyelv neki.:-)

Hogyan szerveztétek meg az esküvőtöket?

A polgári esküvőnk Varsóban volt, egyszerűen azért mert szükségem volt az ottlétem miatt a hivatalos házassági papírokra. Viszont az egyházi templomi esküvő Budapesten volt. Nem volt igazán taktikánk, egyszerűen férjem lengyel családja az esküvőre Budapestre utazott. De nem csak Varsóból jöttek vendégek, hanem Franciaországból, Szlovéniából, Szerbiából. Igazi nemzetközi esküvő volt. Férjem tanúja lengyel barátja volt, az enyém meg Vesna, a szerb barátnőm. Az esküvő eredetileg magyar és angol nyelven folyt de a pap elfelejtette angolul is mondani amit magyarul mondott, így évek után is azon nevettünk, hogy férjem mindenkinek meséli, ő nem is tudta mit mondott a pap, nem is érti mire esküdött meg. Ez tulajdonképpen rám is vonatkozik, mert a polgári esküvőn nekem ugyan volt egy hivatalos tolmácsom, de majdnem semmit sem értettem abból, amit a fülembe súgott.

Gyerekeitek identitása hogyan alakul? Alakítjátok-e szándékosan?

Gyerekeimet tudatosan magyarnak is nevelem. Ez egy részben abból áll, hogy a születésük óta magyarul beszélek hozzájuk. Persze ez nem elég, mert lányaim majdnem egész évben, a nap legnagyobb részében lengyel közegben vannak. Itt Varsóban csak velem tudnak magyarul beszélni, csak én beszélek magyarul hozzájuk és az elején ez kicsit furcsán úgy nézett ki, hogy én magyarul beszéltem hozzájuk, ők meg lengyelül válaszoltak. Hiába kértem, hogy mondják magyarul, nagyon nehéz volt nekik átállni. Ráadásul tudták, hogy én jól értem amit lengyelül mondanak, így gyakran egy mondat félig magyarra, félig lengyelre sikerült. A megoldást Anyukám találta meg. Amióta négy évesek a gyerekek, minden nyáron, két hónapra hazamennek Budapestre Anyukámhoz, ahol se Anyukám, se Apukám és senki se a családból nem beszél lengyelül. Ennek köszönhetően ma már a lányaim nagyon szépen, tökéletesen beszélnek magyarul. Pár évig a téli szünetben – ami itt Lengyelországban két hét szünetet jelent – bejártak az én régi általános iskolámba a korosztályuknak megfelelő osztályba és mindenféle érdekes dolgokat tanultak, magyar gyerekeket ismertek meg. Nyaranként meg különböző táborokba íratjuk be őket, hogy minél többet beszéljenek magyarul és minél több gyereket ismerjenek meg. A másik ok, amiért annyira fontos volt nekem, hogy minden évben járjanak a lányaim Budapestre és ott töltsenek hosszabb időt, táborban, ismerőseim gyerekei körében, hogy érzelmileg kötődjenek a városhoz, az országhoz, hogy jól ismerjék az egész családomat, hogy legyenek barátaik, barátnőik. Ha például megyünk kocsival a városban, akkor rámutassanak egy épületre, hogy ide jártam a téli szünetben iskolába, itt lakik az úszótábori barátnőm… A nyelvtudás az egy dolog, de az érzelmi kötődés az is alapvető ahhoz, hogy elmondhassák magukról, igen nem csak lengyelek, de magyarok is vagyunk.

Mit tanácsolnál azoknak a nőknek, akik most vágnak bele egy vegyes kapcsolatba?

Nehéz lenne egy általános tanácsot adni. Sok dolog attól is függ, hogy melyik országban kötünk ki: Magyarországon vagy külföldön. Mindenféleképpen nagyon fontos szerintem, hogy ne éljünk túl sokáig távkapcsolatban, próbáljuk meg eléggé gyorsan a kapcsolatot közösen kialakítani egy kiválasztott országban. Biztos nehezebb amikor az egyik fél országa mellett döntünk, mert az a fél amelyik idegen országba kerül, bizonyos fokig kiszolgáltatottabb helyzetbe is kerül. Azt tanácsolom, hogy ha mi költözünk idegen országba, tanuljuk meg a helyi nyelvet a leggyorsabban, ahogy csak lehet. Ez sok ajtót fog számunkra megnyitni és általában véve nagyon megkönnyíti a beilleszkedik. Legyünk nyitottak az idegen szokások, tradíciók iránt, de ne adjuk fel a miénket se. Próbáljuk összevegyíteni a mi és a másik ország kulturális szokásait, vegyük ki belőle a legfontosabbakat, legszebbeket és azokat tartsuk be a mindennapi életünkben. Legyünk nyitottak és pozitívak, és ha gyerekeink lesznek, mindig is tanítsuk őket a kettős identitásukra, legyenek kétnyelvűek, ez az alapja annak, hogy a szülők mindkét országát magukénak mondhassák.

Köszönöm szépen!

Ha a külföldi életről, külföldre költözésről olvasnál még többet, akkor izgalmas meglepetéseket találsz itt a Nők Külföldön oldalon. KLIKK IDE a meglepetésekért. 

Ha tetszett a bejegyzés KLIKK IDE és kövess a Facebook-on is.

Ha pedig a LinkedIn csoporthoz csatlakoznál, KLIKK IDE.

Comments

comments