Tényleg annyira buli a külföldre költözés?

Külföldre költözéskor távolságtól függetlenül átéljük legtöbben a kulturális sokkot. Egy nagyon őszinte és hiteles beszámolót küldött Zsoldos Diana, aki nemrégiben költözött Bécsbe. Ha már külföldön élsz és úgy olvasod a cikket, akkor ráismerhetsz az egyes fázisokra, ha pedig még csak tervezed a költözést, akkor megismerheted azt a belső folyamatot, ami rád is várhat külföldön. 

Mindig is nagyon nemzetközinek tartottam magam. Amióta az eszemet tudom, külföldre vágytam. Ami elsőre furán hangzik, hiszen az én hátteremmel – kárpátaljai magyarként – már a saját hazám is külföld volt egy ideig, legalábbis papíron.

Emlékszem, ahogy kiskoromban elterveztem, hogy majd angol TV csatornákat nézve lesz olyan tökéletes angoltudásom, mint senki másnak. A kérdés csak az volt, mennyi idő, hisz‘ menni akartam, és különben is mindig olyan „admegurammarazonnal” típus voltam.

Szóval ott álltam, két évnyi nemzetközi munkakörnyezetben szerzett tapasztalattal, az angol szakos diplomámmal, 25 doboz között a budapesti albérletem közepén, és majd kicsattantam a boldogságtól, hogy végre elindulok és Bécsbe költözöm.

A hitetlenkedés

Izgalomtól csillogó szemekkel nevettem ki azokat, akik mondták, hogy van egy ismerősük, kiskutyájuk, kismacskájuk, akármijük Bécsben, hiszen minek nekem az, eddig is megálltam a saját lábamon, ezután is menni fog. Különben is engem nem abból a fából faragtak, hogy segítséget kérjek, vagy sajnálni kellene. Költöztem már többször, igaz nem külföldre. Jól tudok angolul, és dolgoztam már legalább negyven különböző állampolgárságú emberrel. „Take it easy”, olyan lesz mint az egyszeregy- gondoltam, bár mondták már többször, hogy naív vagyok. Lehet, hogy komolyan kellene néha vennem mások véleményét. De csak néha, persze. J

A kezdetek – beköszönt egy régi barát

Mondtam mar, hogy néha hallgatnom kellene másokra? Szóval ott álltam, a három bőröndnyi cuccommal, mert csak annyit hoztam el a 25 dobozból, és szentül hittem, hogy előttem aztán nincs akadály. Olyan ez mint Budapest, menni fog. Na kérem, ne higgyetek el soha senkinek semmit a külföldre költözésről! Erre ugyanis kifejezetten igaz, hogy csak akkor tudod meg, ha megtapasztalod. Murphy törvénye szerint indítottam, ugyanis a legelső napomon bedugtam a laptopomat a konnektorba, melynek következménye egészen egyszerű, ám kevésbé baráti volt: áram le, laptop elszállt. Na meg persze vele együtt a komplett életem, a mentsváram, a támaszom, a legjobb barátom, akivel végigcsináltam az egyetemet, odalett. Ez már bőven elég volt a teljes kétségbeeséshez, de pánikolni nem volt idő, mert az egész áramot is lecsaptam egyúttal, amit helyre kellett hozni. Egyes egyedül. Na, én ilyet meg sose csináltam, az nálunk mindig férfimunka volt. Aztán hamar kiderült, egyszerű gombok felkapcsolásáról van csupán szó. Rögvest megörültem magamnak, ma is tanultam valami újat, máris megérte a külföldre költözés. Ezt a procedúrát még háromszor csináltam végig aznap (kéretik nem nevetni!) Szóval kedves Murphy, jó hogy jöttél, de inkább menj már, ott az ajtó, nem látlak szívesen.

A megnémulás

A következő heten legalább milliószor bántam meg a skippelt német órákat. A fejemben olyan káosz lett, hogy hiába nem tudtam egy értelmes, egyszerű mondatot sem kinyögni németül, mégis odabiggyesztettem az angolomba, hogy ja, ein, und és bitte. Wunderschön!

Aki ismer, és persze aki nem, az is úgy tartja, ennek a lánynak soha be nem áll a szája, es mindenről van véleménye. Szociális, társaság kedvelő, blahblah, tudjátok na! Most megtörtént, amire senki nem számított: Kuka hozzám képest egy szószátyár. Nem volt kedvem egy árva, fikarcnyi, nyúlfarknyi mondatot sem kinyögni semmilyen nyelven. Még magyarul is inkább csak hallgatni kivántam. Gondoltam, csak visszafejlődtem. Tudjatok a gyerekeknek is van a nyelvelsajátítás azon szakasza, amikor csak figyelnek, raktározzak az információt, aztán egyszer csak kitör belőlük, mint a vulkán. Remélem, azért nem fog nagyot robbanni az én kis Etnám… Viszont cserébe, soha nem találtam meg ilyen szépnek a magyar nyelvet. Észrevettetek, hogy a szerelem például egy mennyire szepen megkomponált (lássátok csak, mennyire hatással van ram a klasszikus zene itt Becsben) kis szócska, szerintem egyik-másik nyelvnek sincs ilyen jól összerakott szava. Páratlan.

Magyarország, az impresszionista festményem

Kedvelem az impresszionista művészetet. Megtanított rá, hogy semmi sem az, aminek látszik. Legalábbis, ha távolabbról szemléled, kibontakozik a teljes kép. Az én valóságom most kezdett csak igazan szemet szúrni, amikor kívülről láttam az én kis hazámban folyó dolgokat. Azt hittem én nem leszek az a magyar, aki kintről követi az eseményeket, és jól megszereti. Pont az lettem. Bár, az az igazság, tényleg kaptam egy másik nézőpontot, és érdekes volt ezen keresztül szemlélni a világot.

Persze megvan ennek a másik oldala is. Vannak ugyanis az otthonról mindent jobban tudok. A “mit sír a szád, hiszen külföldön vagy?” típusok, meg a “ne ugass haza, ha elmentél!” típusok. Ráadásul Bécs nehezebb falat, hiszen majdnem mindenki járt már itt, van véleménye, látott dolgokat. Ebből kifolyólag sokkal szívesebben osztogatnak tanácsot például arról is, melyik kerületben kellene lakást néznem, es hasonló praktikus dolgok. Én is voltam itt ezelőtt, karácsonykor…

A totális depresszió

Addig szemlélődtem, hogy totál kiborultam. Ráadásul úgy éreztem, itt is minden sok(k): túl sok új hely, új információ, új emberek. Ettől a tömkelegtől elkezdett folyamatosan migrén gyötörni, és egyéb testi panaszok is lettek, mint például az állandó aluszékonyság. A végén mar annak is örült mindenki a környezetemben, ha a szobámból kimerészkedtem. Az őszi időjárásra váltás sem segített sokat, ahogy az sem, hogy laptop nélkül nem tudtam írni. Végül a papírral, tollal való írás régimódi, ám felettébb hatásos módszeré vált be. Részint ez a cikk is úgy született.

A felülemelkedés

Lassan haladok az overcoming process-ben előre. Nem számít ugyanis, hogy 200, 2000 vagy 20000 km távolságra költözöl, a folyamaton ugyanúgy keresztül kell, hogy menj. Képzeljétek, tegnap találkoztam itt egy német lánnyal, beültünk kávézni, ő is ír. Azt hiszem, mindegy hol vagyok, előbb-utóbb úgyis magam köré vonzom azokat az embereket es dolgokat, amik otthon is kiadtak végül egy kerek, teljes életet. Nem bánom már a szomorúságot sem. Ez a személyes fejlődés része, legalábbis én annak tekintem. Mi másért lenne kint az ember, ha nem azért, hogy valami pluszt éljen meg?

Diana képeit az Instagramon nézheted meg.

Comments

comments