Vegyespáros: Magyar-skót házaspár Abu Dhabiban

Az interjúsorozatról: Sokatoktól érkezett kérdés vegyesházasságokkal, külföldi élettárssal kapcsolatban. „Hogyan tudok majd beilleszkedni egy új kultúrába?”, „Hogyan szervezzük az esküvőt, hogy mindkét család jól érezze magát?” Ilyen és hasonló kérdések sora érkeztek hozzám, ezért úgy gondoltam, hogy a leghitelesebb és számotokra is a legizgalmasabb, ha ilyen vegyes-párosok hölgytagjait kérdezem meg a tapasztalataikról. Ebből jött létre egy új interjúsorozat, aminek első interjúját olvashatjátok most.

Mai interjúalanyom a 42 éves Kati, a magyarul nem tudóknak Andrea. 🙂

Kati Erdélyben született és jelenleg az Egyesült Arab Emírségek fővárosában, Abu Dhabiban él skót származású, ausztrál állampolgár férjével. A többit mesélje el ő maga….

„13 éve vagyunk házasok és 10 éve élünk Abu Dhabiban. Ezelőtt 2 évet Szaúd Arábiában éltünk, azelőtt pedig Ausztráliában. Korábban Japánban is éltünk egy évet, amikor még nem voltunk házasok. Szóval, amolyan világutazók vagyunk és eddig akárhol is éltünk, jól éreztük magunkat. Én Erdélyben születtem és ott éltem 20 éves koromig. 1991-ben Magyarországra költöztem és ott jártam egyetemre is. Összesen 7 évet éltem Szegeden és Budapesten.

Bárhol is éltem a világban, 18 éves koromtól mindig mindenhol dolgoztam. Még Szaúd-Arábiában is, ahol a nőknek szinte lehetetlen munkához jutni. Ott a diplomáciában helyezkedtem el, pontosabban az írországi nagykövetnek voltam a személyi asszisztense. Magyarországon a nappali tagozatos 5 éves egyetemi éveimet is végigdolgoztam. Ez nem volt egyszerű, de sosem panaszkodtam, sőt kivételesen szerencsésnek éreztem magam mindig is az adott helyzetemben és próbáltam a legtöbbet kihozni belőle. Jelenleg egy felsőoktatási intézményben tanítok helyi arab nőket különböző témákban, angol nyelven. Legutóbb például kommunikációs készségeket, karrierépítési technikákat tanítottam.”

Hol és hogyan ismerkedtetek meg a pároddal?

A párommal, aki skót és ausztrál gyökerekkel rendelkezik, először 1991-ben találkoztam Erdélyben. Nem sokkal korábban zajlott le a romániai forradalom és ő akkoriban Győrben dolgozott, ahonnan 3 hétre ellátogatott Erdélybe. A kíváncsiság hajtotta, szerette volna megtudni milyen is volt az élet a diktatúrában, milyenek az ottani emberek és milyen az élet a diktatúra után. Egy véletlennek köszönhetően találkoztunk és én sokat meséltem neki akkoriban amire csak kíváncsi volt, lévén hogy rajtam kívül a környezetemben igencsak kevesen tudtak angolul. Azok pedig akik tudtak angolul, gyenge nyelvtudással rendelkeztek. Gyorsan megjegyzem, hogy az én angoltudásom sem volt valami magas akkoriban, de van egy mondás, hogy a vakok között a félszemű a király, na én ilyen király voltam angolból akkoriban. 🙂 3 hét elteltével a párom visszautazott Győrbe, majd néha váltottunk pár szavas üzenetet képeslapon. E-mail vagy mobiltelefon akkoriban nem volt és voltak évek, amikor nem is tudtunk egymásról. Csak sokkal később kerültünk közelebb egymáshoz, sok véletlen sorozata után.

Mennyire és miben jelent meg a kulturális különbség köztetek? Ezt hogyan kezeltétek?

Nagyon sok a kulturális különbség, amiket először nem is nagyon vettünk eszre, vagy ha igen, nem foglalkoztunk vele. Mind a ketten világjárók vagyunk és mielőtt összeházasodtunk, sok évig külön utakon jártunk, különféle országokban. Így mind a ketten nyitottak voltunk más kultúrák iránt és nagyon toleránsak más szokások, gondolkodásmódok irányában, még azelőtt, mielőtt komolyra fordult a kapcsolatunk. Így nem voltak eget verő nézeteltérések közöttünk a skót-ausztrál és az erdélyi-magyar kulturális különbségek miatt. A mai napig azt vallom, hogy ha valamin összekülönbözünk, az főleg azért van, mert ő férfi, én pedig nőből vagyok, nem pedig az, hogy más-más kultúrában nevelkedtünk. Azok a kulturális különbségek, amik mégis élesen megmutatkoztak, szerencsére nem egyszerre, ugyanabban a pillanatban bukkantak fel. Mindig csak egy-egy különbség jelent meg, így egyenként még valahogy lehetett kezelni őket.

Hogyan sikerült egymás családjába, baráti körébe beilleszkednetek? 

Szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Az én szüleim elég jól, bár eleinte kétkedve fogadták a páromat, viszont engem rögtön, átmenet nélkül nagy szeretettel fogadott a párom rokonsága. Ez nagyon meglepett és mind a mai napig meglep az a természetesség és közvetlenség, ahogy az idegenekkel bánnak az ausztrálok. Nem betolakodónak, haszonlesőnek, semmirekellőnek nézik az embert, hanem egyszerűen csak embernek. Sosem számít az, hogy ki honnan jött, legalábbis ez volt az én benyomásom az ausztrálokról. Biztosan vannak kivételek is bőven, de én ilyet nem tapasztaltam. Az is nagyon üdítő volt Ausztráliában, hogy nincs akkora versengés, képmutatás, lenézés különböző szociális helyzetben levő emberek között, mint Magyarországon. Ott ha valaki nagyon gazdag is, nem villogtatja javait kirívó építészeti stílusú hazával, márkás autójával, vastag arany nyaklánccal, stb. Kívülről nem látszik, hogy a dúsgazdag ember háza bármiben is jobb, mint a kevésbé tehetős emberé. Drága autót sem feltétlenül vesz csak azért, mert megteheti. Szóval ilyen társadalmi felfogás mellett nem volt olyan nehéz a beilleszkedés és a párom családja is ilyen elveket vall, ami megkönnyítette a dolgomat. Az én szüleim is nagyon kedvelik a páromat és mindig büszkélkednek azzal, hogy milyen jól választott a lányuk, pedig eleinte fenntartásaik voltak. A baráti körben semmi gond nem volt. Ha voltak is fenntartások, kezdeti idegenkedések, azok rendre elmúltak. Mára már közösek a barátaink, könnyen szót értünk még akkor is ha néhány tagja a baráti társaságnak nem ért angolul.

Hogyan döntöttétek el, hogy hol / melyik országban éljetek? 

Nem volt nehéz eldönteni. Én beszéltem angolul és magyarul, a párom csak angolul. Munkahelyet így én könnyen találhattam Ausztráliában, míg Magyarországon nem volt még nekem sem mindig könnyű munkahelyet találni, a páromnak meg még nehezebb lett volna magyar nyelvtudás nélkül. A magyar fizetések és azok aránya a lakásárakhoz képest sem voltak olyan vonzóak Magyarországon, mint Ausztráliában. Ezen kívül én nem kötődtem Magyarországhoz annyira, mivel nem ott nőttem fel és nem éltek ott rokonaim akkor. Erdélybe nem szívesen mentem volna lakni, sem politikailag sem gazdaságilag nem volt ez vonzó alternatíva. Itt megjegyzem, a párom imádja Erdélyt és ha tehetné, már ma oda költözne a Hargitai fenyvesek közepére. De a józan ész döntött, így maradt Ausztrália mint közös jövőnk színhelye.

Hogyan szerveztétek meg az esküvőtöket?

Én sosem tartoztam azon nők közé, akik kislánykoruk óta fehér ruháról álmodtak meg álomesküvőről. Nem érdekelt. A praktikus dolgok játszottak szerepet házasságkötésünkkor. Hol a legegyszerűbb házasságot kötni bürokrácia szempontjából? Igen hamar megtaláltuk a választ: Ausztrália. Semmi flancolás, sem zenekar, sem bérelt fotós, sem pedig népes vendégsereg nem volt. Nem bántam, nem érdekelt. Egyetlen magyar vendég sem volt, se egy rokonom, se egy szál közeli barátnőm. Nem mondom, hogy ez sem érdekelt, de egyáltalán nem zavart. Így volt praktikus és a leginkább költségkímélő. Inkább költöttünk pénzt a lakásvasárlásunk beugrójára mint esküvő-szervezésre meg rokonok utaztatására. Persze volt fehér ruha, menyasszonyi csokor, meg fotósunk is (amatőr, de profinak is elment). Még zenei aláfestés és 3 fogásos étel is volt. És körülbelül 30 vendég. Anyósom kertjében adott össze minket az anyakönyvvezető, gyönyörű napsütésben, virágok között. Megvolt az ünnepi ebéd és elég sokáig maradt a társaság, sokat beszélgettünk, humorizáltunk. Ezután bementünk a városba egy 5 csillagos szállodába, ahol az éjszakát töltöttük. Másnap még nem, de harmadnap besétáltunk a munkahelyeinkre és ment az élet tovább. A legtöbb kolléga nem is sejtette, hogy épp megváltozott a családi állapotunk.  Persze később ez idővel kiderült, de egyikünk sem szereti a felhajtást így szándékosan nem csináltunk ügyet belőle.

Gyerekeitek identitása hogyan alakul? Alakítjátok-e szándékosan?

Két gyerekünk van, egy 10 éves fiú és egy 8 éves kislány. Itt Abu Dhabiban egy 1500 fős, brit tanmenetet követő iskolába járnak, ahol a tanári kar minden tagját Nagy Briatannából toborozzák. A tanulók többsége brit állampolgár. Az én gyerekeimnek is van brit útlevele (is) az apjuk révén. Az oktatás nyelve tehát angol, emelett pedig arabot és franciát tanulnak az iskolában.

Már a gyerekek születése előtt természetesnek vettem, hogy én magyarul fogok velük beszélni. El sem tudtam képzelni másként. A férjemnek is így volt természetes, nem kifogásolta. Sosem ellenkezett ezzel, sem a gyerekek születése előtt, sem pedig utána, annak ellenére, hogy ma már szinte egyáltalán nem tudja követni például az asztal körüli beszélgetéseinket, hacsak nem segítünk. Én és a gyerekek mindent magyarul mondunk el egymás között és emellett a lényeget elismételjük angolul is, így a párom sem marad le semmiről. Angolul vitatjuk meg a közös dolgokat, de én sokszor magyarra is váltok és olykor párhuzamosan a két nyelvet használom. Ha csak én vagyok a gyerekekkel, sosem beszélek velük angolul és sosem keverem a két nyelvet ugyanabban a mondatban. Ez tudatos, odafigyelek erre. Sokszor előfordul, hogy a gyerekek meghívják egy barátjukat játszani hozzánk és ilyenkor a lányom vagy fiam automatikusan magyarul szól hozzám a kis barát jelenlétében. Ez az egyetlen eset, hogy nem vagyok hajlandó magyarul beszélni a gyerekeimmel, mégpedig azért, mert nem akarom, hogy a kis barátjuk, akinek se a szülei, sem más barátja nincs jelen, kényelmetlenül érezze magát. Mindent amit a fiam vagy lányom magyarul mond nekem, elismételek angolul és azzal folytatom, szintén angolul, hogy beszéljünk most angolul hogy a kisfiú/kislány is értse. Mindig bevonom a vendég gyereket is az angol társalgásba. Ha a lakás kicsit távolabbi sarkában van a magyarul nem tudó kislány vagy kisfiú és hozzám bejön a konyhába a fiam vagy lányom magyarul kérdezni valamit, akkor természetesen magyarul válaszolok. A gyerekeimnek teljesen természetes, hogy hozzám mindig magyarul beszélnek és nehezükre esik angolul szólni hozzám ha egy magyarul nem értő is a társaságunkban van.

Jóval később döbbentem rá, hogy annak ellenére, hogy nekünk természetes, hogy a fenti kivételtől eltekintve én mindig magyarul beszélek a gyerekekkel, sok vegyes házasság esetében ez nem így működik. Gyakran csak az egyik nyelvet használják a kétnyelvű házaspárok, mert a férj (esetleg feleség) megsértődik amiatt, hogy ő kimarad a társalgásból, mivel nem érti a „kisebbségi” nyelvet. Sőt, nem is tűri el a kisebbségi nyelvet „az ő házában”. Ez akármilyen megdöbbentő, de gyakori eset az én tapasztalataim szerint. Sok olyan párról tudok, ahol a kisebbségi nyelvet emiatt már nem nagyon használják, mert hát „mit fog szólni apa hozzá?”Más esetben azért nem beszélik a kisebbségi nyelvet, mert „az nem olyan fontos” mint az angol vagy német, vagy az aktuális domináns nyelv, az egyik, vagy mindkét szülő szerint.

A magyar nyelv fenntartására sok trükköt bevetek, magyar mesekönyvek sokaságát olvasok nekik, például. Ezen kívül sokat utazunk naponta autóban a gyerekekkel, akár napi másfél órát is, így ez kiváló alkalom volt arra, hogy magyar mondókákat, énekeket, verseket tegyek be CD-n az autóba. Amikor már kinőttek az óvodáskorból, akkor megismertettem velük a Bikini, R-GO, Edda, Republic stb. dalokat is, meg természetesen a magyar karácsonyi dalokat is így ismerték meg a gyerekek. Kívülről fújnak pár Edda dalt például és a fiam minden vágya Pataki Attilát élőben is meghallgatni. 🙂 Együtt gyászoltuk meg Cipő (Bódi László énekes, a Republic zenekarból) halálát is. Ezenkívül 32 magyar tévé csatornánk van itthon. Sok magyarul beszélő rajzfilmet és természeti filmet (National Geographic, Spektrum adások jóvoltából) magyarul nézünk. Meg kell említenem, hogy a férjemnek is köszönhető ez, mert egyáltalán nem zavarja, hogy ennyi minden magyarul van körülötte. Emellett ő igyekszik a skót/egyéb, angol nyelven zenélő zenekarok énekeit is lejátszani CD-n a gyerekeknek, meg sok természetfilmet néznek együtt angolul is, szóval nincs ebből probléma.

Fontosnak tartottam a magyar nyelv megerősítését azzal is, hogy már 3 éves koruktól minden nyaralás alkalmával 1-1 hétre beírattam a gyerekeket magánóvodába Budapesten. Nem teljes időt töltöttek ott, általában ebédig voltak. 5 éves kortól pedig napközis táborba járnak nyaranta egy hétig, szintén Budapesten. Sok új élménnyel, magyar szokásokkal találkoznak akkor és a magyar tudásuk hihetetlen fejlődést ér el a kortársaik között úgy, hogy észre sem veszik. Ezenkívül igyekszem őket magyar gyerektársaságba vinni itt Abu Dhabiban, amiből szerencsére nincs hiány. Így értem el azt, hogy szinte olyan jó az idegen közegben növekvő gyerekeim magyar tudása, mint egy Magyarországon nevelkedő gyereké. Olvasni és írni is tudnak magyarul, bár ezt nem gyakoroljuk napi szinten.

Az identitás formálódik, alakul és ez egy folyamat, ami éppen mindig máshol tart. Ha a gyerekeimet megkérdezik, hogy ők hova valósiak, akkor azt tanácsoltam nekik, hogy mondják azt, hogy félig skót – félig magyar a származásuk. Ez a válasz sokszor nem elegendő és azt kérdezik tőlük, „de hát milyen útleveled van?” A válasz erre az, hogy ausztrál, mert olyan útlevelük is van és nemsokára Ausztraliában fognak iskolába járni, mivel hamarosan oda költözünk. Ők maguktól nem biztosak abban, hogy mit is válaszolnának. Ez a nemzeti hovatartozás elég komplikált kérdés úgy, hogy egy arab országban élünk, és hogy a lányom itt is született. Viszont nem aggódom az identitás miatt. A gyerekek nagyon büszkék arra, hogy magyarul is tudnak, ez sokszor kuriózum még itt is, egy soknyelvű országban. Imádjak a kürtős kalácsot, a padlizsánkrémet és zakuszkát, ezek mind erdélyi ételek. Tudják hogy hívják a sárgarépát, babot, krumplit Erdélyben és Magyarországon (teljesen másképp mondják a két régióban). Angolul és skótul is tudnak különbséget a szavak között. Sőt, az amerikai angolt és ausztrál angolt is kenik-vágják. Jó, ebben közrejátszik az, hogy nyelvész anyukájuk van. :-9 Mivel úgy tervezzük, hogy az elkövetkező 10 évet már Ausztráliában fogjuk tölteni, úgy gondolom, hogy majd az ausztrál identitásuk lesz erősebb és az angol nyelvtudásuk a választékosabb. Ebben a nagy globalizációs korszakban meg nemzetközi ki- és elvándorlásban már nem annyira fontos ki honnan jött szerintem. Vagy legalábbis ebben szeretnék hinni. Természetesen fontosak a gyökerek, az anyanyelv és kultúra, de nekem az a legfontosabb hogy EMBERT neveljek a gyerekeimből. Ha felnőttként is jól fognak tudni magyarul és tudni fogják, hogy ki az a Petőfi, Liszt, Wass Albert, (nemcsak az, hogy ki az a Pataki Attila) akkor az már egy bónusz. Ha nem fogják tudni, sajnálni fogom, de elfogadom és nem fogok rágódni rajta.

Mit tanácsolnál azoknak a nőknek, akik most vágnak bele egy vegyes kapcsolatba? 

Nem szeretek tanácsot adni. Az, amit én gondolok és ahogy én élek nem biztos, hogy mindenkinek jó és elfogadható. Mindenki a saját belátása szerint cselekedjen, de nem árt, ha minél többet megtud arról, hogy mások hogyan élnek egy vegyes házasságban és milyen problémák merülhetnek fel. Szóval, ha valamit mégis kiemelnék: az információszerzés fontos az adott kultúráról, értékrendről. Viszont szerintem a szeretet, elfogadás, tisztelet mindennél fontosabb. Az, hogy milyen nyelvről és kultúráról van szó, az én értékítéletem szerint huszadlagos szempont.

Köszönöm szépen! 

Ha a külföldi életről, külföldre költözésről olvasnál még többet, akkor izgalmas meglepetéseket találsz itt a Nők Külföldön oldalon. KLIKK IDE a meglepetésekért. 

Ha tetszett a bejegyzés KLIKK IDE és kövess a Facebook-on is.

Ha pedig a LinkedIn csoporthoz csatlakoznál, KLIKK IDE.

Comments

comments