Vegyespáros: Magyar-lengyel pár a világ körül

Az interjúsorozatról: Sokatoktól érkezett kérdés vegyes házasságokkal, külföldi élettárssal kapcsolatban. „Hogyan tudok majd beilleszkedni egy új kultúrába?”, „Hogyan szervezzük az esküvőt, hogy mindkét család jól érezze magát?” Ilyen és hasonló kérdések sora érkezett hozzám, ezért úgy gondoltam, hogy az a leghitelesebb és számotokra is a legizgalmasabb, ha ilyen vegyes párosok hölgytagjait kérdezem meg a tapasztalataikról. Ebből jött létre az az interjúsorozat, aminek következő részét olvashatjátok most.

A mai interjúalanyom, a harminckét éves Kata, aki négyhónapos kisfiával és lengyel párjával éppen Norvégiában él. Éltek azonban már sokfelé a világon és ez a Norvégia sem a végső állomás a terveik szerint. Ez az interjú a vegyespáros sorozatba illeszkedve részben a kapcsolatuk bemutatásáról, részben pedig az eddigi közös kalandjaikról szól, de Norvégiáról, az ottani életükről még részletesebben a Határátkelőn olvashatsz ITT.

Mesélj egy kicsit magadról, kérlek!

Székesfehérváron születtem, majd Budapesten éltem tíz évig. Gazdasági informatikusként nagyvállalatoknál görnyedtem a számítógép fölé, napi nyolc (vagy több) órában. Úgy szoktam mondani, hogy ez volt a Csipkerózsika-álmom, míg fel nem ébredtem, hogy hátrahagyjam a kényelmes életet. Valahogy bennem volt mindig is a titkos kérdés és vágy, hogy milyen jó lehet, ha nem magyar az ember férje. No meg, hogy milyen lehet egy másik országban éldegélni!

Honnan jött az ötlet, hogy nekivágj Ázsiának – hátizsákkal?

Régebben láttam már két magyar utazós blogot, és elraktam az ötletet az álmok-kategóriába. Aztán 29 évesen eljutottam oda, hogy volt lakásom, kocsim, remek irodai munkám (csak nem túl izgalmas meg kreatív): minden, ami a nagykönyv szerint kell a jó élethez. Mégis, valami hiányzott. Mindenképp külföldben gondolkodtam, majdnem elmentem hajóra dolgozni. De szerencsére ahelyett a kalandosabb verziót választottam: utazgassunk! Azért sem volt nehéz merészen belevágni, mert az angol multi cégnél, ahol dolgoztam, volt lehetőségünk egyéves karrierszünetre. Ez olyan, mint egy hosszú, fizetés nélküli szabadság, és utána vissza lehet térni. Elsőre Dél-Amerikára gondoltam, de egyedüli nőneműként nem mertem belevágni, így inkább Ázsiát céloztam be.

Hol és hogyan ismerkedtetek meg a pároddal?

Három hónapnyi egyedüli mászkálás után Dél-Kínában épp vettem egy kerékpárt, hogy azzal folytassam az utat. Rengeteg bringással találkoztam ugyanis, és nagyon megtetszett ez az ötlet. No és, hogy bonyolódjon még az ember élete, becsapott a villám: megjelent a színen a lengyel fickó! A hostelben ismerkedtünk meg, egyszerűen odajött hozzánk két jóképű fickó (két másik lánnyal koktéloztunk). Bevallom, elsőre a kanadaira pályáztam volna, az mégiscsak izgalmasabb kihívás! 🙂 De azóta már rájöttem, hogy nem nekem való az angolszász kultúra, bár ez még nem zárná ki, hogy onnan legyen párom. És végül is, 1 hét együtt lógás után a lengyel Daniellel annyira egymásra találtunk, hogy megkérdezte, lenne-e kedvem vele utazgatni tovább? Sokat nem gondolkodtam: feladtam érte a biciklis álmot.

Mesélj egy kicsit arról a 2 évről, ami alatt végigjártátok a világot!

Az első évben Délkelet-Ázsia került sorra: Laosz, Kambodzsa, Thaiföld, Malajzia és Indonézia. Majd egy teljesen más világ a végén: 3 hónap Ausztrália. Nagyon érdekes volt úgy kialakítanunk a kapcsolatunkat, hogy nálunk nem volt ismerkedős, randizós időszak, hogy összeszokjunk. Az elejétől „együtt éltünk” a nap 24 órájában, úgyhogy eléggé felgyorsultak a dolgok. Nem voltak szürke hétköznapok, máshogy zajlott minden. Most, 3 év után olyan, mintha 10 éve ismernénk egymást.

Erről a hátizsákos túrázásról meg annyit szeretnék leszögezni, hogy nálunk nem sokan csinálják, míg Nyugaton nagyon népszerű. Egyetem előtt vagy után sokszor el is küldik a szülők a gyereket kalandozni, mert tudják, milyen jó élettapasztalatot ad ez a sok élmény. És ezzel én is egyetértek. Sokkal többet tanultam magamról ezen hónapok alatt, mint előtte 30 évig. És hogy a pénzkérdés ne legyen kifogás, elmondanám, hogy ez időszak alatt jóval kevesebből éltem, mint amennyit otthon költöttem volna lakbérre, rezsire, kajára. Lehet persze lazán is csinálni, mindig saját szobát kivenni, repülni sokat. De nekem szerencsére rámutatott Daniel, hogy a kényelmes, az sokszor unalmas is. Ezért rengeteget sátraztunk a vadonban, néha városban is, és megkerestük a lepukkant, helyi árusokat, ahol csak a ferdeszeműek esznek; illetve vonattal, stoppal közlekedtünk. Így sokkal jobban beleláttunk az egyes népek kultúrájába, megismertünk jó pár helyit, akik sosem restelltek meghívni minket az otthonukba egy vacsorára, vagy csak megosztani rengeteg részletet az életükről.

Furcsa is volt visszakerülni a nyugati civilizációba Ausztráliában, de a pozitív élmények ott sem várattak magukra. Kicsit kalandoztunk, stoppoltunk a végtelen országutakon, majd dolgoztunk is, hogy haza tudjuk repülni a nyárra. Egy hónapot Gdanskban, majd nálunk „pihentünk”. És következett a második év: Kanadában, ahol várt minket egy jó ismerősünk, egy vancouveri fickó. Hat hónapot dolgoztunk a családjának, feltöltöttük a költségvetésünket a következő utazáshoz. De közben jutott azért idő egy kis nézelődésre is: elugrottunk északra, a Yukon határára, a medvék és farkasok földjére.

Az utolsó félévben pedig Dél-Amerikát fedeztük fel egy kicsit. Chilében vettünk két biciklit (igen!), és átszeltük fél Argentínát. Majd sajnos gyorsabban be kellett fejeznünk, mint terveztük – egy elbukott repülőjegy miatt. Így Bolíviára és Perura csak egy hónapunk maradt, aztán irány Európa.

Mennyire és miben jelent meg a kulturális különbség a párod és közted? Ezt hogyan kezeltétek/kezelitek?

A lengyel és a magyar kultúra nagyon hasonló, nagyon élvezem, hogy sok dolgot nem kell elmagyaráznom Danielnek. Nem csak a történelmi dolgok, vagy a gasztronómia terén találni sok közöset. Náluk is hasonlóak az emberek, szeretnek panaszkodni, de nagyon szimpatikus, dolgos népség (és szeretnek inni). 🙂

Inkább csak a nyelv volt az akadály néhány esetben, mivel angolul beszélünk. De már rájöttem, hogy néha elég, ha kimondja az ismeretlen szót az anyanyelvén, mert rengeteg hasonló szavunk van! (Nemcsak a kukorica, a káposzta, de a gereblye és a lapát is ilyenek!) Ez viszont teljesen más tészta szerintem, nem kulturális különbség. Úgyhogy, igazából minden téren olyan, mintha magyar lenne.

Hogyan sikerült egymás családjába, baráti körébe beilleszkednetek?

Daniel családja nem az a tipikus lengyel család, ők inkább latin temperamentumúak. Öten vannak testvérek, jól összetartanak, és ha összejön a család, olyan hangzavar van, mintha ötvenen lennének. Sosem felejtem el, mennyire izgultam az első találkozáskor, pedig nagyon könnyen ment minden. Noha sokan nem tudnak egy szót sem angolul, de az anyukája például tüneményes. Állandóan etetni akar, meg segít, ahol tud. És amikor nemrég itt volt, hogy megnézze az unokáját, szintén megmutatta, milyen jó felfogású. Hozott valami furcsa krémet a gyereknek, én meg nem szeretek mindent rákenni. Legjobb, ha egyelőre semmit. Ő teljesen megértette, mondta, hogy mindenben mi döntünk, ez a mi fiunk. És tényleg, másba se szólt bele!

Az első évben csak kézzel-lábbal értettük meg egymást a családdal, de azóta nekem már egész jó lengyeltudásom lett, amit nagyon értékelnek. Ők már nem a szigorú katolikusok, úgyhogy nem volt gondunk amiatt se, hogy nem akarunk összeházasodni.

Amikor hozzánk megyünk, az is nagy esemény, és Daniel nagyon megszerette a családomat (meg a hazámat is). Tavaly a nagymamám 80. születésnapját egy vidéki pincebulival ünnepeltük, és ott is remekül megértették egymást a rokonok többségével. Noha nálunk sem tipikus az angol nyelvtudás… De a házi pálesz meg a borocska sokat javít az ilyen helyzeteken…

Visszatérve a kalandokra: az utazás során Daniel egyik társa Lucas, a legjobb barátja volt. Vele én is gyorsan összehaverkodtam, és „testvérként”váltunk el egymástól.

Hogyan döntöttétek el, hogy végül hol telepedjetek le?

Daniel régi álma volt Norvégia, én pedig rábólintottam. Bár akkor, frissen érkezve Peruból, sokkal szívesebben telepedtem volna le a latinok között. Főleg a skandinávokról terjengő sztereotípiák miatt, amik végül hamisnak bizonyultak.

De más dolgok miatt is jó döntés lett ez az ország: sok lengyel ismerősünk is lett, nem csak helyi.

A gyereketek identitása hogyan alakul? Alakítjátok-e szándékosan?

A „szándékos alakítás” ösztönös. Mindketten a saját nyelvünkön beszélünk hozzá, de mivel egymás közt angolul beszélünk, így azt is hallja. A norvégoknál 1 év után általában már mennek az oviba a gyerekek. Akkortól nyilván ragad majd rá a vikingek nyelvéből is. És emellé a négy mellé felzárkózhat bármilyen meglepetésnyelv is majd. Ugyanis mondták már páran, hogy a gyerekük például oroszul is elkezdett beszélni. Vagy a sok ázsiai, afrikai jelenléte miatt valami érdekesebb is várhat ránk!

Aztán az is fontos mindkettőnknek, hogy ismerje majd a két „hazája” kultúráját. Így mindenképp tanítjuk majd itthon az irodalomra és a történelemre. Már most imádja hallgatni az Anyám tyúkját meg a magyar népdalokat!

Mindenképp sok időt fog eltölteni a nagyszülőknél nyaranta, mindkét országban. Mindezen következményeképp egy hatalmas világ vár rá, és egyszer majd eldöntheti, hogy ő esetleg egy magyar vagy lengyel egyetemre megy például.

Tervezitek, hogy pár év múlva újra útra keltek. Miért döntöttetek így, és merre tervezitek az irányt?

Mióta belekóstoltunk egy másfajta életstílusba, rájöttünk, hogy az nagyon tetszik nekünk. Nem szeretnénk hitelt törleszteni sok-sok évig, ezért inkább másfajta „befektetésre” gyűjtünk. Találkoztunk is már pár utazó családdal, meg utána is olvasgattunk. Nagyon pozitív hatással van egy gyerekre, ha nem kell a rengeteg korai kötelességnek megfelelnie pl. az iskolában. Legtöbben azt emelték ki, hogy azt élvezik igazán a kicsik ilyenkor, hogy egész nap a szülőkkel lehetnek, akik teljesen lazák és boldogok. Ezt ők nagyon érzik. De visszatérve, az iskolarendszer az egyik, amivel nekem bajom van. Ha úgy jön ki, nem bánom, beíratom a gyerekeim, de ha nem muszáj, inkább nem. Erre kell erősen rágyúrnunk majd, hogy miként tanítsuk őket magunk. Egy kanadai házaspárral találkoztunk, ahol láttuk, hogy 2 hetente leültek pár órára a 9 éves fiukkal, és megvolt a tananyag. Azt gondolom, hogy talán menni fog majd az általános iskola végig otthon, de ki tudja hogy alakul 🙂

Még rengeteget kell terveznünk ehhez a nagy úthoz, például hogy hova nem szabad semmiképp sem mennünk, politikai vagy egészségügyi szempontok miatt. Egyszer-kétszer mindenképp letelepedünk majd hosszabb időre is egy-egy helyen (pl. Indonézián gondolkozunk, mert az szuper jó hely volt), akár 6 hónapra, valamilyen projekt keretén belül. Pl. angolt tanítani, vagy iskolát építeni valami szegény helyen. De minden földrészt bejárunk majd, és két keréken is akarunk utazni (talán végig?).

Mit tanácsolnál azoknak a nőknek, akik most vágnak bele egy vegyes kapcsolatba?

Szerintem minden kapcsolatban formálódunk, csiszolódunk. Ezt a lehetőséget egymástól kapjuk, úgyhogy, ha ehhez társul még a kulturális különbség is, akkor nagyon érdekes dolgokat tanulhatunk. Így rendkívül fontos a kíváncsiság, a nyitottság, a türelem és a megértés.

Kata blogját a kalandjaikról ITT találod.

A szöveget korrektúrázta a SZÖVEGDOKI.

Comments

comments