Vegyespáros: Magyar – amerikai házaspár regénybe illő története

Az interjúsorozatról: Sokatoktól érkezett kérdés vegyesházasságokkal, külföldi élettárssal kapcsolatban. „Hogyan tudok majd beilleszkedni egy új kultúrába?”, „Hogyan szervezzük az esküvőt, hogy mindkét család jól érezze magát?” Ilyen és hasonló kérdések sora érkeztek hozzám, ezért úgy gondoltam, hogy a leghitelesebb és számotokra is a legizgalmasabb, ha ilyen vegyes-párosok hölgytagjait kérdezem meg a tapasztalataikról. Ebből jött létre egy új interjúsorozat, aminek harmadik interjúját olvashatjátok most.

Mai interjúalanyom a 35 éves, közgazdász Tünde, aki második házasságában él amerikai férjével. Kalandregénybe illő története következik. Fogadjátok szeretettel:

A múlt és az új kezdet

„Magyarországon munkás éveimnek nagy részét egy japán autógyártó cég vezérképviseletén töltöttem, majd önálló vállalkozásba kezdtem a legjobb barátnőmmel. 2003-ban, 4 év jegybenjárás után, férjhez mentem első férjemhez. Nagy, fényűző esküvő, Budapesten a Bazilikában…minden, mint a mesében… 2004-ben megszületett első gyermekünk Berti, majd két évvel később, 2006-ban Leona. 2010-ben, 11 év együttlét és 7 év házasság után elváltak útjaink és én az akkor 6 éves fiammal és a 4 éves lányommal új életet kezdtem, egy új kontinensen, egy új férfi oldalán.”

Hol és hogyan ismerkedtetek meg a jelenlegi férjeddel?

„2010. májusában egy 5 napos üzleti útra indultam az Egyesült Államok, Atlanta városába. Egy pénteki napon kellett volna indulnom, de Ferihegyen közölték, hogy törölték a járatomat, így én egy nappal később, szombaton érkeztem Atlantába. A jelenlegi férjem, Shawn, abban az évben Észak Karolinában élt, de arra a hétvégére visszalátogatott Atlantába, hogy találkozhasson a barátaival. Neki vasárnaptól volt szállásfoglalása, de egy barátja unszolására (aki egy zenekarban énekel és koncertezett szombat este egy bárban) egy nappal korábban érkezett.

Szóval én én egy nappal a tervezett után, ő pedig egy nappal a tervezett előtt érkezett…s találkoztunk…

A hosszú utazás után, gondoltam lazítok egy kicsit, így még aznap este meglátogattam egy Atlantában élő unokatestvéremet, aki egy étteremben dolgozott. Miután ő befejezte a munkát, átmentünk az étterem melletti bárba, ahol az első szempár amit megpillantottam a jelenlegi férjemé volt. Küldött nekünk egy italt, majd beszélgettünk, és a következő napokban találkoztunk újra, ebédeltünk, vacsoráztunk, ismerkedtünk. 4 nap múlva én visszatértem Magyarországra, de továbbra is kapcsolatban maradtunk.

2 hét Facebook, Skype, telefonos kapcsolattartás után felajánlotta, hogy bár tudja, hogy őrülten hangzik a dolog, hiszen nem nagyon ismerjük egymást, de ha úgy gondolom, hogy új életet szeretnék kezdeni, akkor ő itt lesz és vár engem, a gyerekeimmel együtt. A felajánlás kellőképpen őrülten hangzott ahhoz, hogy fontolóra vegyem. Hajtott a kíváncsiság és az új élet reménye, így úgy döntöttem megpróbálom. Éreztem, ha kilépek a házasságomból, azt csakis úgy fogom tudni túlélni, ha igazán új életet kezdek, távol életem nagy kudarcának emlékeitől. Amerika…új kontinens, új ország, új emberek…ideálisnak tűnt. Ám de úgy éreztem, hogy a két gyerekemet nem vihetem ki a teljes ismeretlenbe, így először próbaképpen 2 hónapra csak én mentem, a gyerekek nélkül. Életem legfájdalmasabb és leghosszabb két hónapja volt, de ma már mondhatom…MEGÉRTE!

A két hónap „próba” után teljes magabiztossággal hazatértem Magyarországra, majd a gyermekeimmel, három bőröndöt megpakolva útra keltünk megkezdeni az új életünket.”

Mennyire és miben jelent meg a kulturális különbség?

„Köztünk a legnagyobb különbség az élethez való hozzáállás volt. Én egy aggodalmaskodó, túl érzelmes, gyakran pesszimista ember voltam. A férjem nyugalma, hite, pozitív hozzáállása mindenhez eleinte sokkolt. Aztán idővel, amikor láttam, hogy az esetek nagy többségében minden helyzetünk, amin én aggodalmaskodtam, pontosan úgy alakult, ahogyan ő azt optimistán megtervezte, egyszerűen csak megnyugodtam és próbáltam őt „utánozva” pozitív lenni.

A másik nagy különbség az étkezési szokásainkban illetve ételeink minőségében volt. Míg én a jó magyar mondás szerint “Reggelizz, mint egy király, ebédelj, mint egy nemes és vacsorázz, mint egy koldus” próbáltam étkezni, addig a férjem a nagy reggeli, ebéd nélküli, nagy vacsorás, majd éjjeli gyorsétkezdés típusú, tipikus amerikai, egyedülálló férfi életet élte. Napjainkra ez a dolog egész jól összeállt. A férjem megszerette a magyar, olasz, görög ételeket imádja a kalácsot, amit vasárnaponként sütök és egyre kevesebbet étkezik gyorsétkezdében. Én megtanultam, hogy a bundáskenyér itt édes és fahéjas és próbálom becsukni a szemem, mikor a férjem minden reggelijére juharszirupot önt.

Az apró különbségek között megemlíteném a “takaró” problémát. Egyszer valaki megkérdezte a férjemet, hogy mi a legnagyobb különbség egy amerikai és egy magyar feleség között? Mire ő rávágta, hogy a takaróhasználat! Nem is értettem, hogy mire gondol, hiszen korábban ezt sosem tette szóvá, így izgatottan vártam az okfejtést. Nos itt az USA-ban a házaspároknak egy nagy közös takarója van, én pedig számomra természetes módon egy „plusz” takarót vittem a hitvesi ágyba.

Öltözködés: A férjem, aki fekete amerikai, előszeretettel járt minimum egy számmal nagyobb ruhában, mint ami a mérete, ami bár nem igazan zavart, de az évek alatt szépen lassan lecseréltem a ruhatárát a rá illő méretre, amin mar ő is csak mosolyog.

Gyereknevelés: kényes téma, nagy falat, igen ellenkező nézetek…Itt Amerikában a szülőknek egész más elképzeléseik vannak a gyereknevelésről, kamaszkor kezeléséről és a gyerekek kirepülésének időpontjáról, mint nekünk magyaroknak. Nekem még van időm, hisz a gyerekek csak 7 és 9 évesek, de remélem, mire a kamaszkorhoz érkezünk a férjem és az én nézeteim közelebb kerülnek egymáshoz..”

Hogyan sikerült egymás családjába, baráti körébe a beilleszkedés?

„A férjem családjával és barátaival kezdeném: 

A férjem édesanyja és testvérei mindenfele előítélet nélkül elfogadtak. Voltak fenntartásaim, tudván, hogy a férjem édesapja elhagyta az édesanyjukat, mikor a párom 1 éves volt, ráadásul egy fehér amerikai hölgyért. A félelmeim teljesen alaptalanok voltak, mindenki a legnagyobb szeretetben fogadott engem és a gyerekeket is. A férjem barátai is könnyedén elfogadtak, így én beilleszkedés terén nem panaszkodhatom.

Az én családom és barátaim: 

A Magyarországon élő családom maximálisan elfogadták a döntésemet és a választásomat, a testvérem rögtön az első évben kiutazott hozzánk, hogy megismerhesse az új sógorát és hogy láthassa új otthonunkat.

Tavaly, 2012. karácsonyát végre mindannyian együtt tudtuk tölteni Magyarországon, így végre a férjem megismerhette édesanyámat és a barátaimat is. Csodálatos 10 napot töltöttünk otthon, s a férjemnek fantasztikus élményekben volt része. Mindenki szeretettel fogadta, nyomat sem érezte előítéletnek (a bőrszíne miatt).

Az Amerikában élő kis családom egy egész más történet. Az édesapám részéről van egy kisebb rokonságom Atlantában, ők, illetve az ő szüleik még annak idején 1956-ban vándoroltak ki. A rendszerváltás után számtalanszor jöttek Magyarországra látogatni és édesapám és én is meglátogattuk őket Amerikában. A nagy távolság ellenére erős családi kötelék alakult ki közöttünk és édesapám elvesztése után az amerikai nagybácsim volt számomra az apakép. Aztán az Atlantába költözésünkkel mindez megváltozott. Nem tudták elfogadni a döntésemet, azt mondták, hogy bár tudják és látják (hiszen megismerték a férjemet), hogy a férjem egy nagyon rendes, dolgos, intelligens férfi, aki ráadásul láthatóan szeret mindhármunkat, de ő akkor is fekete…. Ezzel a mondattal számomra le is zárult a rokoni kapcsolat. Jó lett volna azt érezni, hogy 8000 km-re a hazámtól azért van egy kis családom itt…de nem így alakult.

15 percre lakunk egymástól és mégsem vagyunk egymásnak…Én a szívem mélyén reméltem, hogy az irántam és a gyerekeim iránt érzett szeretetük nagyobb, mint a bennük élő előítélet…de tévedtem.”

Hogyan döntöttétek el, hogy melyik országban éljetek?

„Számunkra ez nem volt kérdéses. Én beszélek angolul, a férjem magyar tudása kb. 5 szóban kimerül, na és persze a magyarországi gazdasági helyzet alakulása sem adott okot arra, hogy akár gondolat szintjén is felmerülhessen a Magyarországon maradás lehetősége.”

Hol volt az esküvőtök?

„Miután mindkettőnknek volt egy-egy korábbi házassága, így számunkra nem volt fontos a nagy esküvő. Ráadásul a bevándorlási szabályok miatt időben is korlátozva voltunk. Így végül 1 hónappal a kiérkezésünk után, a férjem 2 műszak között hazarohant, felvette a kedvenc öltönyét, én egy szép krémszínű ruhát és a két gyerekkel, négyesben elmentünk a hivatalba és kimondtuk a boldogító igent.”

Gyerekek identitása hogyan alakul?

„A gyerekek, Berti és Leona 6 és 4 évesek voltak a kiköltözéskor. Mindig tudtam, hogy különleges gyermekeim vannak, de ahogyan a szüleik válását és az országváltást fogadták, példaértékű volt. A kezdetekben, mikor sokszor voltam mélyponton a válás és az új élet nehézségei miatt, gyakran elbújtam kissé kisírni magam, de ők mindig megtaláltak, átöleltek az apró kis karjukkal és bölcsen azt mondták “ Ne sírj anyuci, minden rendben lesz”!

Eleinte azt terveztem, hogy mivel én a bevándorlási procedúra miatt úgysem dolgozhatok, így pár hétig a gyerekek is otthon lesznek velem, hogy együtt akklimatizálódhassunk az új környezethez. Aztán 2 és fél hét után, a Magyarországon nagycsoportos ovis fiam, hirtelen első osztályos nagyfiú lett egy amerikai iskolában mindenféle nyelvtudás nélkül.

Az első nap remegő gyomorral kísértem át egyenruhát öltött elsőszülöttemet az iskolába, ahol az igazgató úr már a kapuban várt minket. Bekísérhettem Bertit az osztályterembe, a tanítónéni megölelgette, majd kedvesen a tudtomra adta, hogy mehetek és 3 órakor az iskola előtt találkozunk. Hazamentünk Leonával és akkor abban a pár órában szörnyű bűntudatom volt. Végigfutott az agyamon, hogy micsoda szörnyeteg anya vagyok, aki kiteszi a gyerekét egy ilyen szituációnak. Belegondoltam, hogy a kisfiamnak milyen borzalmas lehet ülni egy osztályteremben, úgy hogy semmit sem ért és hogy őt sem érti senki…szörnyű volt számomra…

Aztán Leonával izgatottan álltunk az iskola előtt, s vártuk a nagy pillanatot. Pár perc múlva meg is láttuk Bertit, kéz a kézben egy szőke kislánnyal. A kislány odajött hozzánk, bemutatkozott és azt mondta, hogy ő Berti új barátja és szuper napjuk volt. Az úton hazafelé Berti élményeit hallgatva hatalmas kő esett le a szívemről.

Berti a következő 2 hónap alatt annyira felzárkózott amerikai társaihoz, hogy a tantestület továbbengedte második osztályba…így történhetett, hogy Berti 2 hónap alatt elvégezte az első osztályt.

A következő iskolaévben már Leona is megkezdte az iskolaelőkészítőt. Gyakorlatilag pár hónappal a kiérkezésünk után mindketten beszélték az angolt, abszolút könnyedén ment számukra a beilleszkedés, könnyedén szereztek barátokat és mára magyar-amerikainak vallják magukat. A páromat mindenfele probléma nélkül elfogadták, szeretik, tisztelik és Daddy-nek szólítják. A gyerekek számára a mi családunk 6 tagú, az édesapjuk, az ő új párja és mi négyen alkotjuk a családot. Mára a gyermekek számára az első nyelv az angol, de nagyon szépen beszélnek magyarul is. Minden Karácsonyt és minden nyarat a gyerekek Magyarországon töltik az apukájukkal és a családdal, így abban a 2-3 hónapban mindig újra megerősödik a magyar tudásuk, persze azzal az icipici amerikai akcentussal.”

Mit tanácsolnál azoknak a nőknek, akik most vágnak bele egy vegyes kapcsolatba?

„Először is azt tanácsolnám minden nőnek, hogy ha nem boldog a házasságában, merjen lépni! Azoknak pedig, akik külföldi kedves mellett találják meg a boldogságot, azt tanácsolnám, hogy legyenek türelmesek egymással, tiszteljek egymás különbözőséget, kultúráját és kommunikáljanak minél többet!”

Köszönöm szépen!

Ha a külföldi életről, külföldre költözésről olvasnál még többet, akkor izgalmas meglepetéseket találsz itt a Nők Külföldön oldalon. KLIKK IDE a meglepetésekért. 

Ha tetszett a bejegyzés KLIKK IDE és kövess a Facebook-on is.

Ha pedig a LinkedIn csoporthoz csatlakoznál, KLIKK IDE.

Comments

comments