„Úgy vagyok számon tartva, mint a lány, aki fura dolgokat csinál, és én ennek örülök”

Egy új sorozatot indítunk itt a Nők Külföldön oldalon. Szilágyi Andi, önkéntes riporterünk külföldön élő vagy korábban külföldön élt művészekkel, érdekes emberekkel fog beszélgetni a tapasztalataikról.

Bartsch Kata színművész életében bebizonyosodott, hogy megéri bátor döntéseket hozni. Erről és az Angliában töltött időről, a külföldi élet hozadékairól mesélt a Nők külföldönnek. 

2007-ben egy év fizetés nélküli szabadságot kértél, hogy kimehess Angliába. Mi állt a döntésed hátterében?

Nyolc év távlatából már ki merem mondani, hogy a kaposvári színházban nem kaptam akkora lehetőségeket, mint amelyekért odamentem. Egy fiatal színésznőnek ez óriási pofon, plusz jött egy magánéleti krach. Az se feltétlenül jó, ha az ember visszamegy a városba, ahol felnőtt. Megint én lettem a szüleim kislánya, és ezt sem akartam újból. Imádom a szüleimet, nagyon jóban vagyunk, de azt éreztem, hogy fontos, hogy egy kicsit leváljak.

Miért pont London?

Icipici koromtól tudtam, hogy én Londonban fogok élni, és most is azt gondolom, hogy fogok még ott élni. Anglomán vagyok, nagyon szeretem Agatha Christie-t, azt a világot, a boldog békeidők Angliáját. London pedig nekem egy csoda.

Amit Londonról gondoltál, és amit kint tapasztaltál, egyezett?

Nemrég beugrottam az Illaberek című előadásba a Katonában, ahol az egyik jelenetben saját élményeket kellett elmondani. Ehhez újraolvastam az e-maileket, amiket a haveroknak írtam, naplószerűen. Az elején panaszkodtam, de aztán két hónap múlva abba is hagytam a levélírást, mert már jól éreztem magam. Erre nem is emlékeztem, utólag már csak az van meg, hogy minden olyan volt Angliában, ahogy elképzeltem itthonról; hogy fáradt vagyok, mert mindig dolgozom, de iszonyúan boldog vagyok, rengeteg ember van körülöttem, 28 éves vagyok és előttem az élet! Csak szuperlatívuszokat tudok mondani arról a városról és arról az időszakról. Én még az esőt is szerettem ott.

Trokán Nóra fotója

Mindent alaposan megterveztél az út előtt?

Nem, ezt nagyon nem siettem el. Utazás előtti este is még telefonálgattam, hogy hol fogok aludni, hogy lesz ez az egész megoldva. Egy hónappal korábban ment ki az unokatestvérem, emiatt azt tudtam, hogy nem a híd alatt fogok éjszakázni. Senkinek nem ajánlom, hogy így menjen, mert tényleg csak a szerencsén múlt, hogy semmi baj nem lett. Anyukám meg is jegyezte, hogy nem kell elutaznom, mert attól félt, hogy csak azért megyek, mert már nem akarom félbehagyni a dolgot.

Óriási váltásnak tűnik színésznőként biciklisfutárként dolgozni. Mit szerettél benne?

Annyira más volt, mint bármi, amit előtte csináltam, semmi monotónia nem volt benne. A fizikai részét is imádtam. Nem sokan bírták a kiképzést, átlag másfél, két hónap után feladták, főleg a lányok, én viszont ott voltam egy évig. Végig élveztem, nem derogált. A munka az munka, nem lehet szégyellni, ami meló. Már depo vezető helyettes voltam, amikor eljöttem, tehát lett volna ebben ráció, jól lehetett volna keresni, de ez a része már nem érdekelt. Nem lett volna izgi papírmunkát végezni kint angolul.

Egy arisztokrata klubban is dolgoztál pincérként. Ez olyan volt, mint a boldog békeidők Angliája?

Abszolút, imádtam. Négyig bicikliztem, hazamentem, zuhanyoztam, felöltöztem csinibe, vittem a váltóruhát és éjfélig ott voltam. Semmi ilyen jellegű tapasztalatom nem volt, de nagyon tudtam mosolyogni, ezért szerettek és egy idő után persze meg is tanultam mindent. Nagyon nagy élmény volt, teljesen más, mint a biciklizés.

Úgy hangzik, mint egy szerep.

Igen, eljátszottam, hogy profi pincér vagyok, hogy ehhez értek. Mindig lestem az öreg rókákat, hogy hogy kell ilyen kimértnek lenni, szerintem ez nekem ezért ment. A biciklizés közben csak vigyorogtam és az mindent megoldott, de itt biztos, hogy szerepet játszottam és az mindentől megmentett.

Nem hiányzott a színészet?

Nem, és érdekes, hogy most se hiányzik, hogy a gyerekkel otthon vagyok. Érdekes, hogy a gyerekkel hozom párhuzamba, de ezek azok az éveim, amikor ugyanúgy nem vagy mást dolgozom, mint Londonban, és ugyanazt a boldogságot is érzem. Persze azért az elején voltak olyan terveim, hogy szeretnék kint megpróbálkozni filmmel, voltam is néhány castingon. Többször ki is választottak, de vagy a projekt nem jött össze vagy elhalasztódott.

Nem féltél, hogy elfelejtenek?

Ez mindig megfordul az ember fejében, de maradtak itthon filmjeim és pont haza tudtam jönni a Filmszemlére. Szinte fel sem tűnt, hogy eljöttem, abban az egy évben elég sok megkeresésem is volt. Viszont érdekes, hogy miután hazajöttem, még évekig nem fogták fel az emberek, hogy itthon vagyok.

Honvágyad volt?

Az elején volt, aztán nagyon nem. Sokszor jöttem haza, gyakran csak hazaugrottam hétvégére, hogy egyek anyukám vadasából, hogy megölelgessem a családomat, a barátaimat. Sokan jöttek ki hozzám is, úgyhogy pont mire elfogyott a szeretetadagom, meg a Túró rudi adagom, mindig jött valaki, és az rendbehozott. A Túró rudi nekem tényleg hiányzott, pedig azt hittem előtte, hogy ez csak klisé. Itthon nem eszem annyit, de a tudat, hogy nincs, megőrjített.

Végig biztos volt, hogy hazajössz egy év után?

Nagyon nem. Tél környékén már gondoltam rá, hogy maradnék még egy ideig, pedig elég reménytelen az angliai tél, ezt még én is beláttam. Nem kellemes minden áldott nap bőrig ázni, de valahogy nem zavart. Itthon zavarna. De kaptam egy felkérést egy erdélyi független színháztól, ami annyira őrülten hangzott, hogy evidens volt, hogy elfogadom. Természetesen mindenki hülyének nézett, hiszen jó volt nekem Londonban, vagy akár haza is mehettem volna, de nekem pont a világ másik végére kellett menni. Ez elég éles váltás volt. (ezért a szerepéért 2008-ban megkapta a POSZT-on a Legjobb 30 év alatti színésznőnek járó díjat – NK) Amikor hazajöttem se volt biztos, hogy maradok, még jó ideig fenntartottam kint az albérletet.

Erick Bennett, Flickr

Milyen érzés volt hazajönni? Volt fordított kulturális sokk?

Angliából rögtön Székelyudvarhelyre mentem, ami ugyanannyira csodás hely, mint London, csak máshogy. Ez után Budapest már London kettő volt. Érdekes, hogy csomó minden, amit akkor megszerettem, most ért ide Budapestre. Már nem olyan nagy dolog sós ecetes chipest vagy bizonyos újságokat szerezni, de amikor hazajöttem ez feladat volt, meg kellett kérni valakit, hogy hozzon. Imádtam, hogy bizonyos dolgok külföldhöz kötődnek, hogy a sós ecetes chips az nekem Anglia, és azt nekem valaki hozza. Egy kicsit vesztett a varázsából, amióta itthon is elérhető. Ezek nyilván nem tartoznak a mindennapokhoz, nem létfontosságú dolgok, de jó érzés, emlék.

Milyen hatása van az Angliában töltött időnek az életedre?

Érdekes, hogy azóta úgy vagyok számon tartva, mint a lány, aki fura dolgokat csinál, és én ennek örülök. Hangzott már el színésznő szájából, hogy „Jaj, te olyan bátor vagy!”, ami jól esik.  De nekem az a legnagyobb tanulság, hogy az ember mindent megold, ez rettenetesen jó érzés és erőt ad. A gyerekkel ugyanezt tapasztalom.

Az angolt tudod használni a munkádban?

Elkezdtem casting directorkodni, ami annak köszönhető, hogy jól beszélek angolul, még kevesen foglalkoznak külföldiekkel. Nagyon szeretem, a legnagyobb kihívás számomra, hogy olyan színészeket juttassak lehetőségekhez, akik nincsenek film közelben. Angolul nagyon ritkán játszom. Dyga Zsombor Utolér című filmjében angolul játszottam a főszerepet, de ez soha nem lett bemutatva. Lehet, hogy nyáron ismét forgatok angolul, de erről még nem merek többet mondani. Nagyon fontosnak tartom a nyelvtudást, úgyhogy mindenki menjen külföldre és tanuljon meg minimum egy nyelvet, de inkább kettőt!

2014-ben újra kimentél Angliába, akkor miért döntöttél így?

Sokat gondolkodtunk azon a férjemmel, aki akkor meg nem volt a férjem, hogy elmenjünk valahova egy évre, mielőtt családot alapítunk.  Evidens volt, hogy Londont válasszuk, hiszen én már voltam ott, vannak ismerősök, tehát nem lesz olyan bonyolult. Tényleg szervezetten, nagyon tudatosan vágtunk neki, visszamondtunk mindent, leadtuk a papírokat, búcsú bulink is volt.

Mennyi időre maradtatok?

Azt szoktuk mondani, hogy kiköltöztünk Angliába egy hétre, de szerintem még egy hét sem volt. Én már tudtam, hogy az eleje milyen nehéz, ő csak kint szembesült vele. Én kalandként fogtam fel, neki pedig egyre inkább kényelmetlenség tűnt. Nyilván a harmincas évek közepe felé már más a komfortfokozat, amihez hozzá vagy szokva, én is már egy kicsit felsőbb dolgokat kerestem. Ha már van egy kiépített életed, sokkal nehezebb, Angliában éveket kellene eltöltenünk ahhoz, hogy azt az életszínvonalat meg tudjuk teremteni, ahogy itt éltünk. De jó lett volna, én mindenkinek receptre írnám fel, hogy menjen el külföldre, mert igazi önismereti tréning.

Hogy élted meg a döntést?

Akkor nagyon mérges voltam, hogy ezt nem lehet így feladni, de végül megértettem, hogy annak tényleg nincs értelme, hogy bármelyikünk is rosszul érezze magát. Így utólag már átértékeltem és azt gondolom, hogy ez is bátorság. Amikor hazajöttünk, mindenkinek elmondta, hogy ő akart hazajönni, felvállalta, hogy neki ez nem tetszett, nem volt sunnyogás. Az pedig fel sem merült, hogy én kint maradok, ő meg hazajön.

Milyen volt hazajönni?

A legnehezebb az volt, hogy nehogy valaki azért sajnáljon, mert a pasim azt mondta, hogy hazajövünk. Gyűlölöm, hogyha sajnálva vagyok. Borzasztó nehéz volt és tényleg majdnem ráment a kapcsolatunk, de szerencsére túljutottunk rajta és nagyon érdekes hogy most utólag megint kiderült, hogy ennek így kellett lennie. Még erősebben összekovácsolódtunk, ráadásul utána rögtön teherbe estem. Néha mondogatjuk is, hogy ha kint lennénk, akkor mit csinálnának a nagyszülők az unokájuk nélkül. Végülis beigazolódott, hogy ennek így kellett lennie.

Hogy fogsz reagálni, ha a lányod egyszer csak eléd áll, hogy ő is külföldre akar menni?

Jaj, ez borzasztó!  Pont nemrég beszéltünk erről a férjemmel, hogy mi lesz, ha az én lányom egyszer azt fogja mondani, hogy: Anya, én akkor megyek Angliába! De miért kislányom? Hát, csak úgy. És mit fogsz csinálni? Nem tudom… Egyébként nyilván örülni fogok és támogatni fogom. De még nem adtam fel azt az álmomat sem, hogy mint család kimenjünk egyszer. Alig várom, hogy megmutassam neki Angliát!

Comments

comments