Nyelvtanfolyam bevándorlóknak Olaszországban

Önkéntes riporterünk, Bakó-Horváth Erika cikke az olaszországi, bevándorlóknak tartott ingyenes nyelvtanfolyamokról. Ha Olaszországba készülsz vagy ott élsz, feltétlenül olvasd el, de ha motivációra van szükséged, akkor is nagyon ajánlom! Ráadásul most, hogy a bevándorlás ennyire akut probléma, különösen érdekes lehet olvasni arról, hogy az olaszok hogyan oldják meg az integrációt (legalábbis a nyelvi részét.)

Anno bő másfél évvel ezelőtt erős alapfokú olasz nyelvtudással érkeztem Olaszországba, és a célom az volt, hogy ezt továbbfejlesszem, határ a csillagos ég. Miért?

Az olasz nyelvtanfolyamot, amelyre jártam, külföldieknek tartották teljesen ingyen, azaz csak egy 15 eurós (másik városban 20) regisztrációs díjat kellett kifizetni (meg a tankönyvet megvenni, ha akartam volna, de én nem akartam). Az állam és/vagy az EU finanszírozza ezeket a tanfolyamokat, melyeket minden kicsit is nagyobb városban tartanak. Nem Modena lett volna nekem a legközelebb, de így legalább nem rakták össze a kezdőket a haladókkal jelentkezők hiányában és a kurzus is intenzívebb volt. Hetente kétszer két óra (A1 és A2 szinten heti 3 alkalom), és reggel 9-től este fél 10-ig bármelyik idősávot kiválaszthattam, ami nekem alkalmas (bár az én szintemen csak 3 csoport indult).

Egy kurzus egy félév, melynek időtartama nagyjából olyan, mint Magyarországon. Őszi félév: szept. közepétől január végéig. Tavaszi félév: febr. elejétől júniusig. Amúgy államilag elfogadott nyelvvizsgákat is szerveznek, (CELI2-3-4-5, ezek a B1-C2-nek felelnek meg), 60 euró körüli összegért teheti le, akinek ez kell (diplomahonosításhoz, egyetemi felvételihez stb.) Szerintem a magyarországi nyelvvizsgákhoz képest ez abszolút nem drága, főleg hogy ezt ismerik el Olaszországban. De a sima tanfolyamzáró vizsgáról is kapunk papirost. Ráadásul direkt nyelvvizsgára felkészítő rövidebb kurzusra is járhatunk.

Mikor jelentkezünk, kapunk egy időpontot a szintfelmérőre, ahol egyre nehezedő feladatokkal (olvasott szövegértés, nyelvhelyesség) ill. szóbeli elbeszélgetéssel bemérik a szintünket, aztán irány a nekünk megfelelő tanfolyam. 60 órát kell teljesíteni ahhoz, hogy vizsgázhassunk, ebbe nagyjából max. 2-3 hét hiányzás fér bele. De van olyan tanár, aki rugalmasan kezeli ezt, hiszen dolgozó felnőttekről és/vagy segítség nélküli kisgyerekes anyákról van szó. Ha csinálsz pár házi feladatot, azt is beleszámítják. Továbbá más tanár órájára is be lehet ülni és vannak extra programok is, melyek kreditet érnek. Így turistáskodtam például Modena belvárosában, mely az UNESCO világörökség része.

Egy félév egy szint, persze ez nem jelenti azt, hogy totál kezdőként (A1) esélyes vagy eljutni a felsőfok felső felébe (C2) 3 év alatt, de biztos van ilyen is. A nem EU-ból érkező bevándorlók számára kötelező az A2 szintű nyelvtudást igazoló papír a permesso di soggiornohoz (tartózkodási engedély), ez legalább 2 félév suliba járást jelent egy kezdő esetén, akinek mondjuk a latin betűs ábécé is újdonság. Alapfokon tehát sokan csak a papír miatt vannak itt. Viszont aki efölött van, és csinálja tovább, az tényleg motivált a nyelvtanulásra.

Alapfokú szinten még sok férfit, fiút lehet látni, aztán magasabb szinteken szépen kikopnak. A magyarázat egyszerű: munka mellett nem tudnak évekig tanfolyamra járni, általában mégiscsak ők a családfenntartók. Egy nőnek viszont nagyon nehéz itt elhelyezkednie, így mivel jobban ráér tanulni, ill. reménykedik abban, hogy magasabb szintű nyelvtudással jobban boldogul majd, folytatja. Persze a nők közt is nagy a lemorzsolódás aránya.

Az én csoportomba vagy 40 ember regisztrált, ebből összvissz 3 pasit láttam néha. Órára kb. csak 25 ember járt be rendszeresen. Ez a 25-30 nő 19 különböző országból érkezett a világ 4 kontinenséről: Lengyelország, Ukrajna, Bulgária, Románia, Magyarország, Albánia, Ausztria, Svédország, Oroszország (Európa), Irán, Banglades, Japán (Ázsia) Marokkó, Nigéria, Ghána, Guinea (Afrika), Brazília, Kolumbia, Honduras (Amerika). A félév végére a lengyelek, a bolgárok és az ukránok maradtak többes számban.

Ez mondjuk nem tükrözi a különböző nemzetiségűek bevándorlási számait teljesen, sem a városban, sem a régióban. A valóságban sokkal több marokkói, tunéziai, ghánai, nigériai, indiai és pakisztáni él itt, ezek többsége muszlim vallású, és valószínűleg az utcára lépni se engedik sokan a feleségüket, nemhogy tanfolyamra nyugati szellemiségű romlott erkölcsű nőkkel, neadj’isten férfiakkal szóba elegyedni. Ez mondjuk kiderült abból, hogy egyetlen afrikai vagy arab sem vett részt a félévzáró közös esti pizzázáson, pedig ketten is biztosra ígérték, aztán valószínűleg mégis apucié volt az utolsó szó. Igaz, az albán lányól kiderült, hogy ő is muszlim (mint az albánok 80%-a, mint megtudtam) és férjezett, szóval azért vannak kivételek.

A kép illusztráció.

A hatalmas kulturális különbségek ellenére kiderült, hogy több közös vonás van bennünk, sok mindenről hasonlóan gondolkodunk, ugyanúgy tudunk nevetni poénokon, van beszédtémánk. Mondjuk ebben sokat segített a tanár hozzáállása is, aki egy nagymamakorú hippi világutazó, teveháton, sátorozva, eljutott Etiópiától Afganisztánig, megjárta Szibériát is, és többször is elítélően nyilatkozott a nyugati kultúráról úgy általában, az olaszokról, meg a saját generációjáról.

Érdekes módon a férfi-nő egyenlőségről egyeztek leginkább a vélemények, miszerint messze vagyunk tőle, mondták ezt többen különböző országokból. Tipikus kelet-európai probléma, hogy a férfiak isznak és verik a nőket. Arab és afrikai országokban elméletileg ez nem gyakori, a férj tiszteli a feleségét (mind a négyet… ha futja rá), viszont itt a párválasztás eléggé egyoldalú. A véres lepedő mutogatása egyébként nemcsak távoli barbár szokás, olasz tanárnőnk szerint Szicília egyes vidékein még mindig kiteszik. Ha házasodni nem is, válni viszont jobban tudnak az arabok, mint mi: Marokkóban elmegy a bíróságra a férj a feleséggel, és hangosan kimondja, hogy nem akarja már, és kész. Ghánában válás után minden a feleségnél marad: ház, jószágok, pénz, értéktárgyak.

Az egyik afrikai lányról kiderült, hogy 18 évesen már nemcsak férje van, hanem 2 gyereke is, 16 évesen ment férjhez. Mire az egyik lengyel csaj kiakadt, hogy lehet ilyen korán férjhez menni. (Amúgy pl. Magyarországon is férjhez lehet menni 16 évesen szülői v. gyámhatósági engedéllyel.) A tanár pedig megvédte ezt a „kislányt”, mondván hogy az ő társadalmukban a nemi érés ideje és a családalapítás összhangban van, ők még jobban követik úgymond a természet rendjét. A mi nyugati világunkban viszont túlságosan is kitolódott a gyermekvállalás ideje, a nők tizenévesen megkezdik a szexuális életüket, de gyakran csak 35-40 évesen válnak anyává, ami nem jól van így. Ő maga is 36 évesen szülte a 2. gyerekét, és úgy érzi, túl későn volt. Szerintem van abban valami, amit mond. Egyrészt inkább pozitív, hogy 16 évesen adják férjhez a lányokat és nem mondjuk 12 évesen, nem értettem a lengyel csaj kirohanását, mintha még sosem hallott volna ilyesmiről.

Ez volt egyébként talán az egyetlen cikis helyzet a tanfolyamon, az órák jó hangulatban teltek. Megpróbálok felvázolni egy pillanatképet: két lengyel az anyanyelvén társalog, egymástól többméteres távolságból. Az egyik bolgár skype-címet cserél az iránival. A ghánai nevet a román poénján, és oldalba bökdösi. 2-3 fő rendszeresen figyelmen kívül hagyva az aktuális tananyagot, a férjeik evési szokásait, vagy a gyerekeik iskoláját tárgyalják ki olaszul, és még akkor se veszik észre magukat amikor mindenki más elhallgatott. Hiszen többségünk nő, feleség, anya, háztartásbeli, mindannyiunk bevándorló, több a közös bennünk, mint ami elválaszt, legyünk bár fehérek vagy színes bőrűek, kendősek, vagy kihívóak, az olaszok többsége úgyis egy kalap alá vesz bennünket, akár pozitív, akár negatív értelemben.

Lehet büszkének lenni arra, hogy az olaszok ás mások szerint is Budapest az egyik legszebb európai város, sokan látták már, szebb, mint Bécs, Pozsony vagy Prága (ezt mások mondták), meg hogy még a bolgárok is ismerik a ”goulash” receptjét. De azért az első dolog, ami akár egy olasznak, akár egy bolgárnak Magyarországról eszébe jut, az Ilona Staller… Hiába csak 1000 km a Modena-Budapest távolság, azért itt is gyakran tévesztik Bukaresttel Budapestet, nem is tudják, milyen közel van, hanem azt hiszik, valahol mélyen, a Balkánon, vagy keletebbre, a román és a magyar pedig rokon nép. Olasz főbérlőnk pl. csodálkozott mikor kiderült, hogy én is katolikus vagyok, ugyanolyan katolikus, mint ő, nem görögkeleti, és nem is ortodox.

Szóval a tanfolyamhoz visszakanyarodva, a végére nagyon jól összekovácsolódott a társaság. Fejenként összedobtunk pár eurót, hogy tudjunk venni valami szép ajándékot a tanárnak, és megszerveztünk egy közös pizzázást is. Ahova a tanár se jött üres kézzel, mindenki kapott tőle egy szál rózsát. Ahol nemcsak az derült ki számomra, hogy ki a leghíresebb magyar, vagy hogy az albánok többsége muszlim és a nők ki se dugják az orrukat otthonról, hanem az is, hogy Hondurasban elég rossz a közbiztonság és még nagyobb a válság, vagy hogy pl. a román lánynak erdélyi származású az anyja, csakúgy mint a férjem egyik felmenőjének. Azt is megtudtam, hogy azért kell mindig páratlan számú virágot adni, mert a páros számú a holtaké, sírokra viszik mindig párosan, legalábbis Bulgáriában. De a legfontosabb tanulság az az, hogy érdemes félretenni az előítéleteimet, mert az igazán érdekes dolgok és emberi találkozások akkor történnek meg, ha nyitott vagyok rájuk.

A tanfolyamot egy éve fejeztem be, de ha minden igaz, szeptemberben újra belevetem magam, már alig várom.

Nemcsak olaszt, hanem angolt, franciát és informatikát is lehet ugyanitt tanulni, valamint esti tagozaton egy év alatt olasz általános iskolai bizonyítványt szerezni, ami elengedhetetlen, ha itt akar elismert szakmát szerezni valaki.

Fotó: FreeDigitalPhotos.net

Comments

comments