Ez vérre megy! (első részlet)

Nagy örömmel tudtam meg nemrég, hogy a Nők Külföldön olvasók között van egy írónő is, aki jelenleg Hong-Kongban él. Ezen a héten az ő könyvének részleteit olvashatod három részletben. Az író neve: Lénárt Krisztina, könyve: „Ez vérre megy! Fogadd szeretettel az első részletet!”

***Első részlet***

A szerkesztőm ellentmondást nem tűrően sugallta, írjak valami vámpírosat. Mert most ezt keresik. A kellemetlen része a dolognak, hogy egy csomó embert ismerek a környezetemben, aki a másik vérét szívja, de nem hiszem hogy erre gondolt volna. Először nem is értettem teljesen, hogy mit mond, a nyakam derékszögben, a vállammal tartom a mobilt, miközben a lefolyó mögül próbálom kiműteni a beesett szivacsot. A festés után kegyetlenül nehéz a csempéről lekapargatni a pöttyöket. Persze a legtöbb pötty egyébként is az elérhetetlen, de azért jól látszó helyeken van. Hasalok a vécén keresztbe, hallgatom a telefonban Klára meggyőzően búgó hangját, és próbálom felfogni amit mond. Hogy most hagyjam a habos romantikát, amiben egyébként bizonyítottan jó vagyok, és egy kicsit pacsmagoljak már a sűrű szaftos vérben. A fiatalok teljesen begőzöltek a vámpíros sztoriktól, a mi olvasóink pedig örök fiatalok. Na, nyomban fenékre ültem a döbbenettől. Persze csak lélekben.

Atyaég, ez azért nem úgy megy, mint a kábeltévében, hogy átkapcsolok a szívtipró gimiről az akciófilmre. Milyen az a vámpíros? Beugrott egy film Tom Cruise-zal és Bratt Pitt-tel, hát meg tudom próbálni. Megy a két szexi, de kíméletlen pasi és szétkapja a várost… No, de nem ám ilyet gondolt, dehogy. Olyat, ahol a vámpírok szerelmesek! Mi több: szépek, kívánatosak! Na, ezt még nem hoztam össze. A vérszívók eddigi ismereteim szerint általában kissé büdösek, enyhén rohadnak és a lehelletük…

Klára virtuálisan megveregette a vállamat, és két hónapot adott, hogy valami nyers változatot az asztalára tegyek. Hiába magyaráztam, hogy voltaképpen szabadságon lennék, mert félig van kész álmaim otthona, és úgy tűnik, hogy egyedül kell befejeznem (mert a mesterek megint eltűntek), de nem hatottam meg. Előtted a nyár, mondta és bontotta a vonalat. Elvettem a mobilt a nyakamból, és így már végre elértem a szivacsot.

A félig kész szuperlakás a belvárosban amolyan örökség-féle volt. Anyám apai nagynénjének a harmadik házasságából született fiának a lakása, aki több évtizede külföldön, a messzi Sydney-ben él, és valószínűleg már nem is tér haza. A lakást anyám eddig kiadta, és a pénzt egy számlán gyűjtötte az unokatesónak, de miután az utolsó bérlő elment, a lerobbant lakásnak nem akadt kérője. Én felajánlottam, hogy felújíttatom, cserébe néhány évi bennlakásért. Mikor mindezt megírtuk a unokatesónak, ő egy laza mozdulattal rám íratta a lakást. Na, ilyen se történt még velem soha. Persze én hanyatt-homlok belefogtam a felújításba, felfogadva az első utamba kerülő mesterembert, aki nem tűnt teljesen analfabétának. Úgyhogy lett egy tágas, kétszobás, 4 méteres belmagassággal rendelkező csodapanorámás lakásom, ami a Dunára és a parkra néz. Álom. Csak ez a rohadt csempe nem akart tiszta lenni.

Miután hetekig kínlódtam a témával, úgy döntöttem, hogy a vicc kedvéért s egyben anyaggyűjtés címén elmegyek egy véradásra, amit a közeli plázában hirdettek meg. Gondoltam, majd adok egy kis vért, és közben beszívom az ihletet. Mivel a ruháim nagy része még kukazsákokban voltak, nagy nehezen kiráncigáltam egy fekete, szafari stílusú, lenvászon miniruhát, amin nem látszik a vér. Ha véletlenül szanaszét fröcsögne… A ruha nagyszerűen állt még ebben az elhanyagolt, kissé gyűrött állapotában is. Nem sok fekete holmim volt, középbarna hajamhoz és vékony alkatomhoz csak ritkán választottam a sötét színeket. A tükör előtt állva, jobban mondva behajlított térddel és félrehajtott fejjel leselkedve végig néztem magamon. Huszonhat éves koromhoz képest nem panaszkodhattam. Megőriztem lányos vonalaimat és mivel az állandó rohanásban az étkezéseket rendre kihagytam, nem fenyegetett a hízás réme. (A nővérem szerint csupán haladékot kaptam a sorstól, nem kellene elbíznom magam.) Hullámos hajam kuszán hullott a vállamra, de elég volt csupán itt-ott beletúrnom és máris a megszokott, laza formáját hozta.

(Folytatás szerdán!)

Comments

comments