Az én szülésem: Szülés Kanadában egy magyar anya szemével

Kati történetét olvashatjátok az „én szülésem” sorozat következő interjújában. 31 éves, jelenleg Angliában él brit férjével. 2009-ben költözött Angliába, előtte Magyarországon angolt tanított és multiknál végzett asszisztensi és ügyfélszolgálati munkát. Angliába érkezve óvodai asszisztensként és nanny-ként is dolgozott. Mindezek mellett képzett szinkrondramaturg, rendszeresen vannak alkalmi megbízásai, de jelenlegi fő elfoglaltsága az anyaság. 2011. elején a férje munkája miatt Kanadába költöztek, ahol majdnem két évet töltöttek. Ekkor Kati már terhes volt, így tapasztalatot szerezhetett az angol és kanadai terhesgondozással kapcsolatban is. Egészen akciófilmbe illő jelenetekkel tarkított szülése történetét fogadjátok szeretettel.

Hol és mikor szültél?

Kisfiam Vancouverben született, 2011. június 10-én. A szülést előző nap délben meg kellett indítani.

Mi alapján döntöttétek el, hogy hol szülessen meg a baba?

Nem sokkal azután, hogy kiderült, hogy várandós vagyok, a férjem (akkor még vőlegényem) kapott egy állásajánlatot cégen belül, mely miatt Vancouverbe hívtak őt. Nem akartuk visszautasítani ezt a remek ajánlatot, így igent mondtunk és bár a terhesgondozás már Angliában megkezdődött, a baba kanadai állampolgárként látta meg a napvilágot. Ha nem mentünk volna Kanadába, akkor a baba Angliában született volna meg.

Honnan tudtál információt szerezni a terhesgondozással, szüléssel kapcsolatban?

Mikor megbizonyosodtam róla, hogy terhes vagyok, ellátogattam a körzeti orvoshoz, aki szintén csinált egy tesztet, majd elküldte az adataimat az illetékes kórháznak, ahova aztán csak 12 hetes terhesként kellett menni az első ultrahangvizsgalatra. A körzeti orvos elsorolta nekem röviden a legfontosabb tudnivalókat és adott néhány, a témába vágó magazint. Ezután az internetről és a könyvekből “műveltem” magam. Miután öt hónapos terhesen Kanadába érkeztem, rögtön kerestem egy háziorvost, aki ellátott az ottani terhesgondozással/szüléssel kapcsolatos információkkal.

Volt-e nyelvi nehézséged bármilyen időszakban és ha igen, akkor hogy hidaltad át?

Nem voltak nyelvi nehézségeim, mert jól beszélem az angolt. A szülési fájdalmak során (gyakran) elhangzott káromkodások viszont magyar nyelven szóltak, talán jó is, hogy nem értettek, miket mondok.

Milyen volt a terhesgondozás? Milyen támogatást kaptál a várandósság időszakában?

Először furcsának találtam Angliában, hogy a körzeti orvosnál történt teszt és információcsere után legközelebb csak 12 hetes terhesen látja orvos a kismamát (pontosabban nem is orvos, hanem csak az úgynevezett “midwife” és az ultrahangot végző szakorvos). Arról lehet szó, hogy mivel az első három hónap mindig kicsit rizikósnak számít, úgymond csak utána veszik komolyan a terhességet. A Down-szűrés eredménye nagyon rossz lett, ezért plusz vizsgálatot ajánlottak fel, melyet nagyon profi módon végeztek és ügyeltek rá, hogy lelkileg és fizikailag se viseljen meg a dolog. Volt még pár találkozóm néhány midwife-fal (mindig mással), ők mindig nagyon segítőkésznek bizonyultak. Kérdezték, szeretnék-e szoptatni (nekem az furcsa volt, hogy így kérdezték, mivel alapvetően úgy gondolom, az lenne a természetes, de vannak olyanok, akik kényelmi szempontból sajnos eleve elvetik a szoptatás lehetőséget) és érdeklődtek afelől is, hogy a otthon vagy a kórházban szeretnék-e szülni. Szimpatikus volt, hogy ezt a kérdést is természetesen kezelték, mindkét opciót felvetve (bár én személy szerint kórházban nagyobb biztonságban érzem magam, azért támogatom az otthonszülést is).

Ami pedig az anyagi támogatást illeti: Angliát elhagyva pont lecsúsztam egy egyszer, a terhesség közepén járó juttatásról. Kanadában nem járt semmifele juttatás a státuszom miatt (nem töltöttem ott elegendő időt), viszont ami az egyéb támogatást illeti – a háziorvos bár mindent világosan elmondott arról, hogy mikor milyen vizsgálat szükséges, mi lesz a szülés menete, stb. nekem ezek a találkozók nagyon rövidek és sietősek voltak. Szerintem csak arról van szó, hogy pont olyan orvost fogtam ki, akinek alig volt ideje és aki kicsit türelmetlen volt a betegeivel. Mindent elmondott, amit akart, de a kérdésekre nagyon felszínesen és sietve válaszolt. Amúgy aztán nem is ő vezette le a szülést, mert nem volt éppen ügyeletes.

–

Milyen volt számodra a szülés? Mennyire volt beleszólásod abba, hogy mi történjen?

Az orvosok sokat variáltak a kiirt időpontommal kapcsolatban: Angliában május 25-ét mondták, Kanadában aztán május 30-ra számoltak, majd a terhesség végen visszatettek 25-re. Végül aztán így is túlhordtam a babát. Június 9-en megindították a szülést, majd mikor látták, hogy nem történik semmi, hazaküldtek. Nekem ez nem nagyon tetszett, de állítólag ott így mennek a dolgok, úgyhogy megnyugtattam magam, hogy minden rendben lesz és hazamentünk. Közben mindenféle filmbeillő jelenetek estek meg velünk: útban hazafele egy órát állt a metró baleset miatt (drukkoltam, hogy ne ott szüljek meg…), csőtörés volt az épületben, a lakásunkban kikapcsoltak a vizet, aztán tűzriadó és az emiatt nem működő a lift miatt tizenkét emeletet kellett lelépcsőznöm. Az első fájások a helyi bárban értek utol, ott, ahol kénytelenek voltunk üldögélni, mert a fentiek miatt egy ideig nem lehetett visszamenni a lakásba.

Miután visszamentünk a kórházba, adtak egy kis morfiumot és néhány óra után ismét hazaküldtek, mert bár elkezdődött a tágulás, nagyon lassan történt minden. Ezt ismét furcsállottuk, de nem tudtunk mit tenni és valahogy a morfium hatására nem is kaptam fel a dolgon a vizet. Éjjel aztán, mikor már magamon kívül voltam a fájdalomtól ismét elmentünk a kórházba. Persze a kórház parkolójából lift nem vitt fel az épületbe, hanem a meredek lehajtón kellett felgyalogolnom, eltévedtünk az épületben, nem találtunk tolószéket én viszont már menni nem tudtam a fájdalomtól stb. A kórházban bár kedvesen fogadtak, így is sokat kellett várni, míg végül egy medika érkezett a segítségünkre, aki félrediagnosztizált: azt mondta, meg “nem állok készen”, pedig én mar nagyon ereztem, hogy a baba ki szeretne jönni.

Hagytak szenvedni és sok idő elteltével ismét adtak egy kis morfiumot (a medika utasítására), de mint utóbb kiderült, nem kellett volna, mert már valóban a nyomási szakasz előtt álltam, és ilyenkor már nem szabad ilyen jellegű fájdalomcsillapítást adni. Ebből volt egy kis káosz és pánik, de én már ezen a ponton annyira magamon kívül voltam, hogy azt sem tudtam, mi történik. Az orvos csak ekkor érkezett meg, az éjszaka közepén. Innentől kezdve az úgynevezett „kitolási” szakasz nagyon sokáig tartott, de hosszú órák elteltével sem volt sok előrehaladás. Végül mivel lelassult a kisfiam szívverése és már én sem bírtam tovább, kaptam egy epiduralis érzéstelenítést és császározni akartak, de aztán végül fogóval kiszedtek a babát.

Apás szülés volt, bár a férjem azóta is mindig emlegeti, hogy mindenki úgy csinált, mintha ő ott sem lett volna, illetve én meg emlékszem egy olyan jelenetre, hogy a férjem, jellegzetes humorát megcsillogtatva megszólalt a szülés kb. 16. órájában, hogy meghal, annyira faj a háta, és akkor a szobában tartózkodó tíz orvos/nővérke stb. elég csúnyán néztek rá. A szoba meg a kórház amúgy szuperül fel volt szerelve, nem volt szobatársam, és a szobámban született a kisfiam, ahol aztán meg két napot töltöttünk el együtt. Az egész szülés alatt mindenről informáltak minket, javasoltak, hogy kellene feküdni/ülni, de a döntés az enyém volt sok esetben, kivéve a hazamenetellel kapcsolatos kérdésben. Most mar a történtek után tudom, hogy ha fel is szólítanának, hogy menjek haza, nem tenném.

Szülés után milyen támogatást kaptál a kórházban?

Két napot töltöttem a kórházban. Az nagyon jó volt, hogy a férjem ott maradhatott velem éjszakára is, volt egy kis kihúzható ágy a szobában, ahol amúgy más nem volt, csak mi és a baba. Az éppen ügyeletes nővér nagyon gyakran jött ellenőrizni, hogy vagyunk, megmutattak, hogy kell fürdetni a babát, hogy kell szoptatni. Mindenben a segítségünkre voltak nagy türelemmel és segítőkészséggel, ami nagyon szimpatikus volt és megnyugtatólag hatott számomra. Orvosi ellenőrzés is volt, a babán is végeztek mindenféle vizsgálatokat, úgy éreztem, hogy jó kezekben vagyok. A hazaindulás előtt bejött még a nővér és érdeklődött, van-e bármilyen kérdésünk. Egy szociális munkás hölgy is meglátogatott, aki – mivel külföldiek voltunk és nem ismertünk sok embert Kanadában – sok-sok információval ellátott azt illetően, hogy milyen baba-mama programok vannak a környékünkön, hogy mikor jön majd a kerületi nővér meglátogatni, adott mindenféle telefonszámokat stb.

Ha egy következő gyereket szülnél, akkor milyen módon készülnél fel a szülésre? Mit csinálnál másképp? Mi alapján választanál országot, kórházat a szüléshez?

Szeretnénk még egy babát, de ő már Angliában fog születni, mivel időközben visszaköltöztünk és itt telepedtünk le. Mindenképpen apás szülést szeretnek a következő alkalommal is (ha a férjem nem rettent el a látottaktól…) és érdekelne a vízben szülés lehetősége is, ami itt Angliában úgy tudom, hogy néhány városban elterjedt módja a szülésnek. Amennyiben haza akarnának küldeni már kezdődő fájásokkal, jobban ellenkeznék, de azt hiszem, ebben az országban ez nem bevett szokás. Remélem, hogy következő alkalommal is elkerülhetem a császármetszést. Örülnék, ha megint olyan kórházba kerülnék, ahol saját szobám van.

Milyen tanácsot adnál azoknak a nőknek, akik külföldön akarnak szülni? Mit javasolnál azoknak, akik abban az országban szülnének, ahol Te szültél?

Ha valaki úgy megy külföldre, hogy ott is szeretne szülni, mindenképpen legyen körültekintő: legyen biztosítása, jó előre válasszon orvost, kérdezzen utána a kötelező és a választható vizsgalatoknak (mert ezek sokszor eltérnek az magyarországi gyakorlattól). Lehetőleg olyan helyen szüljön, ahol nem akadály a nyelv. Előny, ha szülés előtt van lehetőség kórházlátogatásra, hogy tudjuk, mi hogy működik, mi fog velünk ott történni. Szerintem fontos, hogy dönthessünk arról is, hogy a párunk bent legyen-e.

Úgy gondolom, hogy az én történetem eléggé egyedi (itt most a hazaküldözgetésre gondolok, illetve a rosszkor beadott morfiumra és arra, hogy a medika nem vette eszre, hogy a szülés mely fázisában vagyok, mely események aztán mindenfele bonyodalmakhoz vezettek), ettől ne rettenjen el senki, aki Kanadában szeretne szülni. Alapvetően jók az orvosok és jól felszereltek a kórházak, figyelnek mamára és babára is a szülés alatt és azt követően is. Ismerek néhány nőt, akik szinten az országban szültek és nekik csak pozitív tapasztalataik voltak.

Ha valaki úgy dönt, Kanadában szül, legyen rá felkészülve, hogy ott lazábbak a terhesgondozás és a szülés során is, mint például otthon, de Angliára is jellemző ez. Ez nem feltétlenül rossz, csak más, mint amit otthon megszokhatott az ember.

Köszönöm!

Kati szintén bloggertárs. Személyes élményeit feldolgozó blogjánán kívül indított egy olyan blogot is, melyben kisfia nyelvi fejlődéséről és a kétnyelvű család témaköréről/kulturális különbségekről ír érdekességeket, inkább játékos/vicces formában. Itt találjátok. A blognak facebook-oldalt is inditott, amit itt találtok.

Ha a külföldi életről, külföldre költözésről olvasnál még többet, akkor izgalmas meglepetéseket találsz itt a Nők Külföldön oldalon. KLIKK IDE a meglepetésekért. 

Ha tetszett a bejegyzés KLIKK IDE és kövess a Facebook-on is.

Ha pedig a LinkedIn csoporthoz csatlakoznál, KLIKK IDE.

Comments

comments