Az én szülésem: Szülés Hollandiában – Avagy császármetszés másként…

Többféle tematikus interjú és élménybeszámoló sorozatot találhatsz itt a Nők Külföldön oldalon. Az egyik kedvenc az „Én szülésem” sorozat. A mai élménybeszámolót Mónika írta, aki Hollandiában él. Fogadd szeretettel a történetét. Szerintem fantasztikusan megható. 🙂

Azért osztom meg ezt a – szerintem egy szülő számára egyik legbensőségesebb, legintimebb – történetet rólunk, hogy megnyugtassam azokat, akik hasonló cipőben járnak, és „kénytelenek”  hazájuktól távol, idegen környezetben szülni, hogy ne aggódjanak!

Rólam annyit dióhéjban, hogy Amszterdamban élek majdnem 5 éve, holland férjemmel és immáron félig holland kislányommal. A szerelem hozott el ideáig, én magamtól nem volnék ilyen kalandvágyó. 🙂

A szüléstörténetemhez hozzá tartozik, hogy számomra nem volt nagyon nehéz döntés, hogy itt fogok szülni, mert jó szinten kommunikálok hollandul. Viszont a Magyarországon szülés, és annak logisztikai háttere nagyon nem lett volna praktikus, bármennyire is szerettem volna. (Nem lehet a terhesség végén repülni, hogyan tud apuka olyan hosszan távol lenni a munkától, hány hetes gyerekkel és hogyan jöjjünk vissza, biztosítás…stb….) Egy barátnőm mondta, hogy „én biztosan nem tudnék hollandul szülni”, de én nem akartam ezen stresszelni, ez zavart engem talán a legkevésbé. Jobban zavart, hogy az első hetekben – és később is – messze lesz a segítség, és hogy a holland módi az, hogy természetes szülésnél akár már 2 óra múlva hazaküldenek a kórházból.

Én programozott császárral szültem, amit a kislányunk farfekvésességének „köszönhettem”, és rettentő rugalmatlanságom miatt nagyon is köszöntem neki. 🙂 Így pontosan tudtam mikor, hol szülünk, meddig leszünk a kórházban, (3 napig – Na ez lehetett volna minimum egy hét, számomra ez felfoghatatlanul kevés idő…) és ami a bónusz volt, hogy anyukám is ott tudott lenni. Ha nem is a szülőszobában, de utána.

A programozott császárt mi választottuk, mert nem szerettünk volna forgatással és természetes szüléssel  próbálkozni. Itt simán lehetett volna mindkettőt, állítják,hogy nincs nagy kockázata a farfekvéses vaginális szülésnek…de orvos szülők gyermekeként én (mi) ezt másképp láttam. Szerencsére a férjem is egyetértett, de a végső döntést rám bízta.

Miután elhatároztuk a császárt, kitűzték a napot (lehetett beleszólásunk, a lényeg az volt, hogy egy héttel az eredeti kiírt dátum előtt kellett megtörténnie körülbelül, hogy megelőzzük a szülés természetes beindulását). A mi kislányunk december 23-ra volt kiírva (én december 24-én születtem amúgy :-)), így december 18. lett a nagy nap.

A műtét előtti héten voltunk egy megbeszélésen, ahol egy irtó kedves nővér magyarázta el, hogy mi hogy fog történni. Ha esetleg a kisasszony mégis befordulna, akkor persze örülünk neki, és sztornó a műtét. Miután azonban az én férjuram hallotta, hogy milyen luxusellátásban lesz részünk, annak drukkolt, hogy ne forduljon meg. 🙂 És tényleg: saját szoba, mi több lakosztály, fürdőszobával, WC-vel, kilátással (nem mintha érdekelt volna…), teljes ellátás anyukának, apukának reggeli, ebéd, vacsora (8 különböző menüből válogatva), ágynemű, törölköző, minden, ami a gyerek ellátásához kell (a ruhácskák kivételével), egy kanapé, ahol javasolják, hogy minden este aludjon ott valaki. Valamint a varázsgomb az ágyamhoz kötve, amit akkor nyomtam meg,amikor szükségem volt bármire, maximum 5 percen belül ott termett egy nővér. (Megmondom őszintén az elején félve használtam, mert majd mit fognak szólni…de semmit… kedvesen mosolyogtak éjjel 3:48-kor, hogy persze, hoznak nekem egy pohár vizet, és tisztába teszik őkegyelmét, mert az apját aligha lehetett felébreszteni) Az első 24 órát ágyban kellett töltenem, így a nővérkék mindent (fürdetés, pelenkázás, etetés, öltöztetés) türelmesen elmagyaráztak a nagyon friss, de annál ügyesebb apukának és az újdonsült nagymamának is. Ugyanis anyukám aludt bent velem az utolsó este, hogy legalább a férjem egy – sokáig utolsó – egyben 8 órás alvással, kipihenten vágjon neki a következő heteknek (18 évnek :-)).

Na de maga a szülés: életem legmeghatározóbb, legmeghatóbb és legcsodásabb élménye volt, császármetszés ide vagy oda. Hollandiában (szerencsénkre) pont pár éve találták ki a „gentle C-section”-t, a baba- és mamabarát császármetszést, aminek az a lényege, hogy a születés pillanatát az addig letakart vásznon lévő lehajtott ablakon keresztül végignézheted, és azon kívül, hogy végrehajtják az Abgar-tesztet a kicsin (maximum 3 perc), nem viszik el, hanem buborékfóliába és meleg takarókba takarva odaadják apukának, aki rádfekteti, amíg téged „helyretesznek”. A műtő maga melegebbre van felfűtve annak érdekében, hogy a pici meg ne fázzon, amíg anyát összevarrják. Így próbálják a természetes szüléshez minél hasonlóbb körülményeket megteremteni, és az egész élményt baba- és mamabarátra alakítani, amennyire ez csak lehetséges. Ezzel a módszerrel nagyobb az esélye a mihamarabbi kötődés kialakulásának és az anyatej beindulását is elősegíti, hogy nem szakítják el a babát az anyától.

Számomra nagyon megnyugtató véletlen volt, hogy a felvilágosítást végző nővérke volt bent a műtétnél és volt velem az első órákban a szülés után. Jó volt egy ismerős, kedves arcot látni. A műtőben egy hadsereg várt, én 12 embernél megálltam a számolásban… Mindenki egyenként kezet fogott velem és elmondta, hogy neki épp mi lesz a feladata a műtét során. Volt aki az engedélyemet kérte, hogy fotókat készíthessen egy kutatáshoz… Engem már ez sem tudott kizökkenteni… A férjemet tetőtől talpig beöltöztették egy fehér kezeslábasba, ami még mindig kevésbé volt fehér, mint Ő maga. 🙂 Én valamilyen hihetetlen alfa-állapotban lehettem, mert nem izgultam egyáltalán. Amikor már elkezdtem volna izgulni, már nem volt rá időm. Úgyhogy javasoltam a nálam jóval idegesebb férjuramnak és édesanyámnak, hogy húzzanak le egy-két (direkt az alkalomra tartogatott) likőrös csokit… A laposüveget nem tudom mennyire díjazták volna… bár valószínű a kelet-európai sztereotípiákba simán belefért volna. 😉 A nővérke többször figyelmeztetett, hogy a fényképezőgépet nehogy elfelejtsük és hogy Ő majd fotóz. És tényleg. Fotózott, videózott, de legfőképpen a nyugtató, mosolygós hangján mondta, hogy tök jól csinálom és csak így tovább (már amennyi éppen rajtam múlott).  

Az aneszteziológus nagyon kedvesen elmagyarázta,hogy mit, hogy fog csinálni, és hogy nagyon jó lenne, ha nem mozognék. Majd bedobott egy viccet…mire visszavágtam,hogy „így nem tudom ígérni, hogy nem mocorgok” 😉 Magam álmomban sem gondoltam volna, hogy az epidurális érzéstelenítés alatt viccelődni lesz kedvem. De volt. És minden olyan nyugodtan, és tökéletesen olajozottan működött, hogy nem is volt okom aggodalomra. Elkezdődött a műtét, én nem éreztem semmit, a fejemnél a a fotózásból fel-feltűnő nővérke és a férjem és nyugtatgatott, aki még annak ellenére (számomra csodával határos módon) állt a két lábán, hogy átkukucskált a véres résznél.

És eljött a pillanat, amikor szóltak, hogy most lessünk át a lehajtott fólián, mert ott lesz Ő, fenékkel felfelé…és tényleg, lefektették a mi kicsi kislányunkat a ponyva másik oldalára, és akkor elfogott mindkettőnket az a világ legcsodásabb, legboldogabb érzése… egyszerűen leírhatatlan… na meg a megkönnyebbüléssel, elérzékenyüléssel, büszkeséggel, szeretettel teli megállíthatatlan sírás. Csak potyogtak a könnyeink, és nem tudtunk mit szólni, de nem is kellett ez volt maga a csoda. Ezután elvitték őt egy pillanatra, hogy leellenőrizzék, majd apa hozta vissza, ekkor már becsomagolva, egy kis uniszex manósipkában. Innentől kezdve elválaszthatatlanok voltunk, mi hárman. Senki nem is akart és nem is tudott volna minket elválasztani. Ez az igazi szerelem első látásra…

Comments

comments