Az Élet ott kezdődik, ahol a komfortzónád véget ér!

Önkéntes cikkírónk, riporterünk, Trembácz Éva írása következik a komfortzónáról. Ez a téma év végén, az új évhez közeledve különösen aktuális, hiszen hamarosan jönnek az újévi fogadalmaink, céljaink, amelyek megvalósításához időnként (nem is annyira ritkán) ki kell lépni a komfortzónánkból. Te hogy is vagy ezzel a témával? 🙂

Színes, kézzel írott betűkkel köszönt rám e mondat egy szóróajándékról a kedvenc amerikai könyvesboltomban. Egyáltalán nem örültem egy ilyen egyértelmű és deklarált üzenetnek akkor, amikor jó pár hónapja folyamatosan a komfortzónámon kívül tartózkodtam és legnagyobb igyekezetem ellenére sem sikerült oda visszajutnom. 2007-ben Washingtonba költöztünk, és egy új kultúrába való beilleszkedés, az amerikai gondolkodásmóddal, egy másfajta munkakultúrával való találkozás, de eleinte még a közlekedés egy idegen városban is igencsak messzire lódított a kényelmi zónámtól. Az első napokban meghökkenve álltam a három tesco-nyi nagyságú boltokban, a gyorséttermek rohanó tempójú kiszolgálása előtt, és az amerikai közlekedés rákényszerített, hogy 17 éves, soha nem használt jogosítványom mellé gyakorlatot is szerezzek. A sokféle kulturális háttérrel rendelkező helyieket idő volt, mire megértettem és én is gyakran ismételtem el ugyanazt a mondatot másoknak, hogy megértsenek. Talpraesettnek érzem magam, de eleinte igencsak elbizonytalanított az új helyzet – nem egyesével a bolti választék és a nyelvi gát, hanem mindez együtt. A közlekedés stílushoz hozzá lehet szokni, az új várost és a kultúrát meg lehet ismerni, de ami végérvényesen megváltoztatott engem az az emberi kapcsolatokon keresztül történt.

A világra nyitott, de tipikus introvertáltként egy érdekes örökséget hoztam magammal az óvodából. Az otthon cserfes, hároméves énem az új környezetben bezárkózott, és jó pár nap elteltével kérdezték meg anyukámtól, hogy tudok-e beszélni. Ő persze elkerekedett szemekkel hallgatta, hogy vajon milyen okból fogadott némaságot szószátyár lánykája az óvodában. Későbbi amatőr pszichológiai önelemzéseim kapcsán egy vonatbeszélgetés alkalmával a szomszéd pszichológuslány hívta fel a figyelmemet arra, hogy ezt az ideiglenes némaságot szelektív mutizmusnak nevezi a szakirodalom. Mégsem gondolom, hogy tartós traumát okozott az óvodai beilleszkedés, de az való igaz, hogy szívesebben vettem fel a megfigyelő szerepét, és csak akkor nyilvánultam meg, amikor biztonságban éreztem magam.

Amerika nagyon gyorsan elfeledtette velem e gyermekkori „trauma” személyiségemre gyakorolt hatását. Egy olyan kultúrában, ahol általában kevesebbet kérdeznek és egy olyan munkahelyen, ahol több százan dolgoznak együtt, ahol igen magas a fluktuáció, ahol a sok külföldi dolgozó miatt gyakoriak a búcsúk, nagyon hamar rájöttem, hogy ha én a biztonságosnak hitt, megfigyelő pozícióban rejtőzködöm, láthatatlanná válok. Nem tudatos döntés volt, de szép lassan kibújtam a rejtekhelyemről, és megnyíltam. Biztos együtt járt ez sok párhuzamos változással: önelfogadással, a megfelelési kényszer elengedésével. Talán ehhez lenne szükségem egy pszichológusra, hogy verbalizáljuk a lezajlott eseményeket, de az biztos, hogy azzal, hogy kiléptem vagy pontosabban az Élet kipakolt engem a komfortzónámon kívülre, sokkal nyitottabbá, magabiztosabbá tett.

Bár teljes mértékben nem értek egyet a címben szereplő mondattal, az biztos, hogy a komfortzónán kívül egy színesebb, izgalmasabb, nehezebb, de mindenképpen kalandosabbb élet van. Érdemes kipróbálni!

Comments

comments