„Nem akarom behatárolni magam egy nyelvre.”

Egy horvát színésznő, aki angolul játszik, rendez és tanít Budapesten, szociológus szemmel figyeli a kultúrák közti különbségeket és zenének hallja a magyar nyelvet. Čarna Kršul 17 éve él Magyarországon.

(Az interjút Szilágyi Andrea, önkéntes riporterünk készítette.)

Mi hozott Budapestre?

Fülig szerelmes lettem egy magyar pasiba és úgy döntöttem, hogy mindent hátrahagyok és ideköltözöm vele. Épp másodéves voltam az egyetemen Zágrábban, szociológiát és kroatológiát tanultam és készültem a Színművészetire. Mindenki próbált lebeszélni, de én ilyenkor nem hallgatok senkire.

Mi volt a legnehezebb a kezdetekkor?

Nagyon szeretek beszélni és az elején alig volt kihez szólni. A férjem egész nap dolgozott, a szomszéd pedig csak németül tudott, amiből én alig értettem valamit, ezért kézzel, lábbal magyaráztunk egymásnak.

Mennyire tudtál akkor magyarul?

Amikor idejöttem, csak annyit tudtam mondani, hogy szia. Van érzékem a nyelvekhez, de a magyar semmihez sem hasonlítható. Nagyon tetszik, olyan mintha énekelnétek, a különleges hangok miatt ritmusa van. Az első perctől kezdve nagyon igyekeztem, nekem sosem volt ciki, hogy mindenhova szótárral jártam. Kalandnak fogtam fel.

Egyáltalán nincs akcentusod.

A színházi szövegeket akcentus nélkül tudom megtanulni, a mindennapi beszédben azért nem figyelek oda annyira. Ott ahol felnőttem, olyan dialektust beszélnek, amelyben nagyon puha, finom hangok is vannak, mint a ty vagy a gy, amelyek amúgy a horvátban nincsenek. Ez sokat segített.

Mi volt a legnagyobb kihívás számodra a magyar nyelvben?

A furcsa betűk, például a pöttyös o és a csíkos u. Az elején nem is hallottam ezeket a pici különbségeket, mint például ölni vagy ülni, és a magyarok, ha egy kicsit máshogy mondasz valamit, már nem értik meg.

Otthon milyen nyelven beszéltek?

A férjemmel 5 éven keresztül angolul beszéltünk, most már magyarul, a gyermekemmel pedig csak horvátul. A színházban nem érzem a nyelvi határokat, de vele nem tudnám máshogy elképzelni, így természetes.

Mi az, amit nem volt könnyű megszokni Magyarországon?

Sok olyan formalitás, tanult viselkedés van, amit én átugrok, és emiatt egy magyar ember számára tiszteletlennek tűnhetek. A horvátban például nagyon ritka a magázódás. Ezt most már megtanultam, de néha még mindig úgy érzem, hogy ijesztő vagyok. Ha valakit érdekes személyiségnek tartok, akkor egyből közeledek, és ettől a magyarok gyakran megrettennek. Szociológusként szeretem ezeket a különbségeket megfigyelni és egy szemvillantásból észreveszem, ha vissza kell fognom magam. Elfogadtam, hogy mások vagyunk, én más kultúrából jöttem. Egyik sem jobb, vagy rosszabb a másiknál, hanem más.

17 éve élsz Magyarországon. Hol érzed magad otthon?

Ott, ahol a családom van, akárhol is vagyunk. Most úgy érzem, jó helyen vagyok, szeretem Budapestet és szerencsére nincs messze Horvátország sem, mert azért hiányzik. Főleg a tenger. Egész életemben több kultúrával érintkeztem, még Jugoszláviában, a mai Boszniában, születtem, aztán a tengerparton nőttem fel, Zágrábban tanultam és most meg itt vagyok. Jól tudok alkalmazkodni, igyekszem mindig a pozitív dolgokat meglátni és ez megkönnyíti a dolgomat. Mindenhol otthon érzem magam, néha meg sehol.

Épp a Színművészetire készültél, amikor elköltöztél Zágrábból. Hogy jött vissza az életedbe a színészet?

Amikor ideköltöztem, nem nagyon volt időm ezzel foglalkozni, annyi dolgom volt az egyetem befejezésével és a családdal. De később megint előjöttek ezek az érzések. Amikor színházban voltam, néztem a színészeket a színpadon és azt éreztem, hogy nekem is ott kéne állnom. Ha otthon maradok, valószínűleg messzebbre jutok a pályán, mint így, de az a tapasztalatom, hogy a jó dolgok nehezebben jönnek össze. Ami könnyen összejön, az gyanús.

Hogy indult el a színészi pályád?

Amikor végre megtanultam valamennyire magyarul, Gór Nagy Máriához jártam 3 évig. Egy görög rendezővel csináltam az első angol nyelvű darabomat, aztán észrevett egy macedón rendező és vele dolgoztam jó pár évig, szintén angol nyelven. Volt pár szerepem magyarul is, de ezek nem nekem való előadások voltak, nekem pedig nagyon fontos, hogy olyat csináljak, amiben hiszek. Idén végre elindítottam a saját projektem, mert már jó ideje úgy éreztem, hogy szeretnék és tudnék is csinálni valamit egyedül, úgyhogy kiléptem a komfort zónámból és nekiálltam.

Tavasszal volt az első előadásod premierje, amelyben nem csak a főszerepet játszod, hanem te is rendezted.

A House of Asterion-t Jorge Luis Borges novellája alapján állítottam össze. Más perspektívába helyezte a Minotauruszt, kiderül, hogy nem egy szörnyeteg, csak más, mint a többiek. A mai világra annyira jellemző az uniformizálódás, szinte alig beszélünk már egymással vagy egyformán kommunikálunk, és az egyéniség végül egyedül marad. Erős társadalomkritika is, egy kritikus úgy fogalmazott a novelláról, hogy az emberiség felépítette a labirintus falait és aztán elveszett benne. Az előadás egyik különlegessége pedig az, hogy Apukám verseit is felhasználtam benne. Én fordítottam angolra és nagyon jó érzés látni, hogy így is tudnak hatni. Szeretném ezt az előadást minél többet játszani. Mivel angolul van, megyünk le nemzetközi fesztiválokra is.

Úgy képzelem, hogy színészként nagyon fontos eszköz a nyelv. Más angolul, magyarul vagy az anyanyelveden, horvátul játszani?

Fontosabb, hogy hogyan mondod, és mit mondasz. Több olyan nemzetközi workshopon is voltam, ahol mindenki a saját nyelvén beszélt a jelenetekben és mégis nagyon jól működött. Én imádom, amikor sok kultúra találkozik, különleges élmény ahogy a sok energia összeadódik. A House of Asterionban is egy horvát egy spanyol és egy magyar színésznő áll a színpadon. Nálam nincsenek nyelvi akadályok, nem akarom behatárolni magam egy nyelvre. Van egy színi tanodám is, ahol angol nyelven tanítok színjátszást magyar gyerekeknek. Mindenkit egyéniségként kezelek és olyan feladatokat adok, amitől fejlődik a személyiségük is. Arra tanítom őket, hogy legyenek bátrak, és ne féljenek a hibáktól. És a legjobb az, hogy észre sem veszik, de a játék közben megtanulnak angolul is. A House of Asterionban is szerepelt az egyik tanítványom.

Tervezed már a következő előadást?

Igen, már gondolkodom a következő projekten, amit angolul és magyarul is szeretnék megcsinálni. Már megvan a dráma, de itthon még nem csinálta meg senki, ezért egyelőre csak annyit tudok róla mondani, hogy ez egy nem szokványos szerelmi történet, amiben ugyanúgy, mint a House of Asterionban, látunk egy univerzális képet, ahonnan könnyebb észrevenni a hibát a rendszerben és emellett megjelenik egy személyes történet is. Nagy kihívás a szerep. Úgy tervezem, hogy szeptemberben elkezdjük próbálni.

Az interjút készítette Szilágyi Andrea.

2,5 évig voltam „nő külföldön”, Prágában töltöttem be egy regionális pozíciót egy nemzetközi médiaügynökségen. Szeptemberben költöztem haza, azóta business coachinggal és újságírással foglalkozom.

A Nők külföldön oldalon több írásom jelent meg a cseh kalandjaimról, 2016. decemberében pedig interjúsorozatot indítottam, amelyben külföldön élő vagy korábban külföldön élt művészekkel, érdekes emberekkel beszélgetek a tapasztalataikról.

Comments

comments