Japán női szemmel

Ismét egy interjút olvashatsz, amit Paméla Krisztina, önkéntes riporterünk készített Kertész Alexandrával, aki kisgyerekes anyukaként jelenleg Ausztriában él, de nemrégiben indította el a vállalkozását. Alexandra gyerekkora óta kötődik Japánhoz, több évet élt ott, így természetes, hogy a vállalkozása is valamilyen módon kapcsolódik a japán kultúrához. Fogadd szeretettel Alexandra történetét, ami egy kis ízelítőt a sokak számára nagyon ismeretlen és távoli japán kultúrából.

Miért Japán?

Mindig is érdekelt a Japán kultúra, lenyűgözött, hogy egy olyan fejlett társadalomban a fejlődés, és a hagyományok milyen összhangban képesek együtt létezni. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy egy egyszerű érdeklődésből az évek alatt igazi szenvedély alakulhatott ki. Első találkozásom Japánnal még egész kicsi koromra nyúlik vissza. Keresztmamám volt az egyik  műszaki előkészítő építészmérnök az esztergomi Suzuki gyár építése során. Ott nagyon jó barátságba került az egyik japán építészmérnökkel, aki egyik Japán útjáról visszatérve egy aranyos, arany szálakkal díszített pénztárcát ajándékozott neki. A tárcát apró kimonós emberkék, kamélia bokrok és egy aprólékosan kidolgozott japán selyemfenyő díszítette. Így felnőttként persze más szemmel nézek rá, illetve láttam már szebb képeket ábrázoló japán dísztárgyakat is, de akkor gyermekként beleszerettem ebbe a kis tárgyba. Imádtam nézegetni, és elképzelni, hogy milyen is lehet az élet egy olyan szigeten, ahol ilyen gyönyörű dolgokat készítenek.

Később, 19 évesen valahogy ismét közel kerültem Japánhoz. Ezt két különleges embernek köszönhetem, akik szinte egész életüket Japánnak szentelték, és akik Japán iránti szeretete megfertőzött engem is. A volt barátom szüleire gondolok. A család évekig élt Japánban és a magyar Külügyminisztérium szolgálatában a két ország kapcsolatáért munkálkodtak. Hazatérésük után alapítottak egy céget, amely fő profilja üzleti kapcsolatok erősítése magyar, és japán cégek között. Azáltal, hogy megismerkedtem velük, részese voltam mindennapjaiknak, újra és újra találkozhattam Japánnal koncertek, kiállítások, bemutatók formájában. Időről-időre megismertem japán ismerőseiket, barátaikat, akiknek nyelvét akkoriban bár nem értettem, de szerény, nyugodt viselkedésük, kedvességük és jóindulatuk mély benyomást tett rám.

Az első diplomámat az idegenforgalom területén szereztem, hasonlóan a volt barátomhoz, és amikor eljött a kötelező gyakorlat ideje, az ő szülei felajánlották, hogy azt végezzük kint, Japánban.

Akkor még nem is gondoltam, hogy ez az első, igazi találkozás Japánnal mennyire megváltoztatja majd az életem.

Hogyan fogadtak az ott élők?  

2006 és 2010 között három alkalommal, összesen két évet élhettem a szigetországban. Először Tokióban a Hotel Ibis szállodában dogoztam, mint recepciós, másodjára a Japán Alapítvány jóvoltából egy kutatói ösztöndíj keretében Oszakában, az oszakai Japán Alapítvány Intézetében tanultam, majd végül Kamogawában, a Josai Nemzetközi Egyetemen egy szemesztert jártam az egyetem Wellness és Turizmus szakára, a Budapesti Gazdasági Főiskola ösztöndíjasaként. Mindhárom alkalommal más-más élmények és benyomások értek, részben azért, mert eltérő korosztály képviselőivel éltem a mindennapokat, részben pedig azért, mert mindhárom helyen én magam is más szerepet töltöttem be az adott közösség részeként. A közös talán az volt, hogy mindig lelkesedéssel és kíváncsisággal fordultak hozzám. Persze távolságtartás jellemzi a japánokat, de azok, akiket a munka vagy az egyetem kapcsán ismertem meg, mindig közvetlenek, érdeklődőek és kedvesek voltak.

Munkavállalás

Japánban külföldiek nem kapnak könnyen munkát, ha mégis, akkor jó japán nyelvtudással kell rendelkezniük, főleg, ha japán ügyfelekkel foglalkozik a cég. Én elsősorban külföldiekkel foglalkoztam munkám során, mert a japán nyelvet, nem sokkal kiutazásom előtt kezdtem el tanulni. Munkatársaimmal természetesen igyekeztem japánul beszélgetni, és szorgalmasan eljártam lakóhelyünk közelében található nyelvi kurzusokra, amelyeket az önkormányzatok igen kedvezményes áron biztosítanak az ott élő külföldiek számára. A munkatársaim nagyon kedvesen fogadtak, igyekeztek segíteni amiben tudtak. Persze én is nagyon lelkesen vetettem bele magam a feladatokba, nem szerettem volna, hogy azt érezzék, visszaélek a lehetőséggel, amelyet kaptam. Ez sok erőfeszítést igényelt, de látva a kollégáim pedáns viselkedését, precíz munkavégzésüket, és a munka iránt viseltetett tartásukat, valahogy adta magát, hogy én is igyekezzek a legtöbbet kihozni magamból. Japánban a munkának hatalmas szerepe van az emberek életében. Régebben, mint a dolgozó Szamurájok, szinte egész életüket a cégnek szentelték. A „zangyou” vagyis a túlóra fogalma nem csupán eseti jelleggel működik, hanem elvárt a dolgozóval szemben. Japánban a tíz-tizenhárom óra munkaidő a megszokott, azonban, ha kritikusan szemléljük magának a munkának az intenzitását, elmondhatjuk, hogy nem folyamatosan kemény munkával telik el az idő. Jellemző, hogy sokan csak úgy tesznek, mintha keményen dolgoznának, illetve vannak feladatok, amelyeket nem maximális hatékonysággal végeznek el. Ez sajnos a kialakult társadalmi elvárások buktatója, azaz a dolgozó az elvárt túlóra miatt kötelezve érzi magát, hogy kitöltse a munkaidőt, csak komótosabban végzi feladatait. Természetesen nem általánosíthatunk, cégtől és szakmától függően változhat a munkához való hozzáállásuk.

Napjaink Japánja erős társadalmi átalakuláson megy keresztül, és ez a szabály megdőlni látszik. Például míg régebben, a nők nem tölthettek be magas pozíciót munkahelyükön, én számos esetben találkozhattam, ennek ellenkezőjével, a jelenkor társadalmi változásainak köszönhetően. A hotel Ibisben közvetlen főnököm is egy hölgy volt, recepció back-office manager. Sok részletet nem tudok a magánéletéről, hiszen annak megbeszélése egy munkahelyen tabunak számít, de annyit mondhatok, hogy gyermektelen egyedülálló nő, aki az elmúlt húsz-harminc évét a szálloda alkalmazásában töltötte. Nagyon energikus, mosolygós hölgyről beszélünk, aki egy pillantással képes volt felmérni, kivel van dolga, és hogyan kell viszonyulnia az adott személyhez. Névről ismerte az összes visszatérő vendéget, így sok hivatalos bejelentkezési procedúrától megkímélte őket, azzal , hogy személyesen elcseverészett velük és kezükbe adta a szobakulcsot, nem zavarva őket a részletekkel. Rendelkezett a japán nők visszafogott, távolságtartó viselkedésével, és keményen megdolgozott a cégnél betöltött pozíciójáért. A munkatársak, a vezetőség, és a visszatérő vendégek szemében egyaránt mély tiszteletnek örvendett. Az, hogy ilyen elismerést vívott ki magának, sok áldozattal járt. Többnyire az a jellemző, hogy a nők házasságkötésüket követően már nem a munkának, hanem családjuknak, gyermekeiknek szentelik életüket.

Találkoztam munkám során egy számomra megdöbbentő jelenséggel is. Számos olyan visszatérő vendég volt, akik náluk jóval fiatalabb lánykákkal jelentek meg a hotelben pár óra légyottra. Ezek a lányok átlagos ruhában érkeztek, majd később egy csodás estélyiben, vagy drága márkás táskával a kezükben távoztak, mit sem titkolva, hogy milyen módon dolgoztak meg az adott presztízs termékért. Nekem ebben ami leginkább meglepő volt, az az, hogy ezek a lányok nem törődtek a külvilág megítélésével, és olyan természetesen mozogtak szerepükben, hogy én szégyelltem magamat helyettük. Akkor ez a jelenség nem hagyott nyugodni, ezért megkérdeztem munkatársnőmet, Japánban elfogadott dolog-e. Kiderült, hogy nyilvánosan ugyan nem számít elfogadottnak, de igen gyakori hogy középiskolás és egyetemista lányok társaságot, és sok esetben szexuális szolgáltatást nyújtanak pénzért, vagy luxus tárgyakért üzletembereknek. Ennek neve „enjo-kosai”. Természetesen mindenkinek maga dolga eldönteni, hogy egyetért-e ezzel az életmóddal, én ugyan nagyon megdöbbentem akkor rajta.

Diákként Oszakában és Kamogawában

Oszakában, a Japán Alapítvány Intézetében már mint diák, egy kutatói ösztöndíj keretében tanulhattam. Más társadalmi rétegekkel találkoztam, rám is nem mint dolgozó felnőttre, hanem, mint tanuló diákra néztek, attól függetlenül, hogy az utóbbi szerepbe pár évvel idősebb fejjel kerültem. Számomra az egyik leginkább meglepő dolog ekkor az volt, hogy mint diáktól, mennyire nem várják el tőlem az önállóságot, valamint az, hogy milyen magas fokú precizitással szervezték meg a kinti életemet. Ez utóbbi persze részben a kötött, eseménydús programnak is volt köszönhető. A megérkezésemkor kaptam egy vastag mappát, amelyben napra pontosan minden meg volt tervezve, a megérkezésemtől kezdve egészen a hazaérkezésemig. Hatalmas táblázatban kaptam meg az események listáját, amelyek a program alatt várhatóak voltak, a teljesítendő mérföldkövekkel együtt. Naponta több tanórán is részt vettünk. Ez a mappa dátumra pontosan tartalmazta, hogy melyik nap, mi lesz a feladatunk, valamint mi az elvárás velünk szemben. Ez először furcsa volt számomra, de azért kényelmes is, és persze kiszámítható. Meg volt határozva a szerepem, az elvárások és a mozgástér, nekem csupán az volt a feladatom, hogy a meghatározott kereteken belül végezzem a dolgom.

Az egyetemen ismét diák szerepben voltam. Itt azonban lényeges eltérés volt abból a szempontból, hogy a Josai Egyetem és a magyarországi japán egyetemek között ez volt az első év, hogy cserediák program indult. A japán fél hatalmas hangsúlyt fektetett arra, hogy a japán-magyar együttműködést japán módon, szinte már ceremóniálisan kommunikálja a lehető legtöbb irányba. Persze ez nagy dolognak számít, ezt mint diákok tudtuk és maximálisan próbáltuk megállni a helyünket, de néha fárasztó és terhes is volt mindez. Számos olyan kötelezettség hárult a kint tanuló magyar diákokra, amely Japánban elfogadott, itthon azonban meglehetősen szokatlan. Gondolok itt arra, hogy az egyetem hivatalos eseményein elvárt volt a megjelenésünk, előadásokat kellett tartanunk, fotózkodnunk kellett, interjúkat készítettek velünk, kulturális eseményeket szerveztünk felsőbb kérésre, valamint egy sor látszati dolgot kellett megtennünk, amely mind azt hivatott szolgálni, hogy azokkal alátámasszuk a két ország közötti hivatalos együttműködések fontosságát. A többi kint tanuló külföldi diák pedig értetlenül állt és minket kérdezgetett, hogy miért van ez a nagy felhajtás a magyar diákok körül. Ez nagyon nagy dolog és nagy elismerés, hogy egy japán egyetem ilyen magas szintre emeli a kapcsolatát magyar egyetemekkel, de azért egy kicsit fárasztó annak, aki ennek a részese.

Itt korombeli japán diákokkal éltük a mindennapokat. Velük jártunk szórakozni és több órában együtt tanultunk. Nagyon kedvesen fogadtak minket és igyekeztek a segítségünkre lenni. Ami engem a velük való barátság alatt a leginkább meglepett, az a gyermeteg viselkedésük volt. Huszonéves, fiatal felnőttek voltak, mégis valahogy viselkedésükben olyanok, mint a tizenöt-tizenhat éves tinik. A fiúk kicsit féltek a lányoktól, a lányok pedig összebújva sutyorogtak még akkor is, ha egy szobában nagy körben ültünk és úgy folyt a társalgás, hogy elvileg annak mindenki a részese volt. Imádták az apró csecsebecséket, amelyekért képesek voltak kisebb vagyonokat is kiadni. Azonban ha hivatalos megjelenésről volt szó, akkor a már gyermekkortól beléjük nevelt kimért udvariassággal és tiszteletteljes magatartással viselkedtek. Ez persze nem meglepő egy olyan országban, ahol a kötött társadalmi elvárásoknak mindenki maximálisan igyekszik megfelelni. Amely számomra inkább meglepő volt,  az az, hogy mennyire komolyan veszik a hivatalos események és a társadalmi kötöttségek összhangjának fontosságát. Egy hivatalos eseményen kellett részt vennünk, melynek keretében nekünk, magyar diákoknak és néhány, magyarul tanuló japán diáknak az egyetem rektorával kellett találkoznunk. Az egyik japán fiú diáknak gesztenyebarnára volt festve a haja. Ez, és a gondosan megformázott frizurák a japán fiúk körében megszokott dolog. Amin meglepődtem, az, az volt, hogy mivel a fiú a festett haja miatt nem úgy nézett ki, ahogy egy rendes japán diáktól elvárható lett volna (hiszen japán fiúhoz természetellenes  a gesztenyebarna haj), ezért reggel hétkor egy egész kisbusznyi diák nyitott boltot keresgélt a kisvárosban, ahol laktunk, hogy olyan fekete hajszínező sprayt találjunk a fiúnak, hogy haját beszínezve megjelenhessen a rektor asszony és az iskola vezetősége előtt.

Az ottani időjárást könnyen megszoktad?

Az időjárás meglehetősen hasonlít Magyarország időjárásához, annyi különbséggel, hogy a nyarak sokkal párásabbak, valamint taifun idején erősebb a szél, és heves esőzések vannak. Így annak megszokása nem okozott különösebb problémát, bár igaz ami igaz, a nagy nyári melegben nem volt alkalmam Japánban tartózkodni. Azt hiszem az elmúlt hetek kánikulái hasonlíthatók leginkább a japán nyarakhoz.

Adódtak nehézségeid kint, és ha igen, hogyan oldottad meg?

Mindennapi apróságok természetesen adódtak, de szerencsére szinte csak pozitív tapasztalataim voltak.

Igaz, hogy a japánok nem értik a nyugati vicceket?

Részben igaz, részben nem. Ők valahogy máshogy viccelnek. A többség, akivel találkoztam, jó kedélyű volt, sokszor egész apróságokon képesek voltak jóízűen nevetni. Különösen a hölgyek, akik a nagy nevetés közben jellemzően a kezüket a szájuk elé teszik. Ez szintén társadalmi gyökerekre vezethető vissza, Japánban nem illik az érzelmek kimutatása, amely a nevetésre is igaz. Egy hölgy nem nevethet hivalkodóan. Részben ezért is takarják el szájukat a nevetés alatt. De az, hogy nem teljesen értik a nyugati vicceket, a következő történet is alátámasztja. Az egyetemen az egyik tanárunk Angliából származott. Nagyon jó humorérzékkel rendelkezett, mi európaiak szerettünk az óráira járni, mert a viccein tényleg jókat lehetett nevetni. Amely számomra furcsa volt, hogy amíg mi jóízűen kacagtunk egy- egy elsütött poénon, a japán anyanyelvűek fapofával hallgatták az előadást. Egyszer meg is jegyezte, hogy nagyon örül az európai diákoknak, mert végre valaki nevet a viccein.

Milyen kulturális élményről mesélnél szívesen, mely megérintett? Gondolok ünnepekre, étkezési, vallási szokásokra, etikettre.

Ez egy olyan téma, amelyről oldalakon át tudnék mesélni. A japán kultúra sokrétű és számos érdekességben, különlegességben bővelkedik.

Az egyik leginkább eltérő vonás az ajándékozás fontossága. Japánban az ajándékozás etikettjére egy egész iparág épül. Például, ha valaki  elmegy nyaralni, visszatértével a régióra jellemző ajándékot hoz magával. Ezt számos esetben megtapasztaltam és mindig meglepett, ez az apró figyelmesség. Munkatársaim például rendszeresen hoztak magukkal édességeket, de még egyetemi diák társaimon is megtapasztaltam ugyanezt. Legelső kintlétem alatt még nem ismertem ezt a szokást. Alig lehettem kint egy hónapja, amikor az egyik, nálam idősebb munkatársam elhívott ebédelni, hogy a munkahelyen köszöntsön és kicsit megismerkedjen velem. Én hálából egy apró, magyaros ajándékot vittem magammal az ebédre, hiszen tudtam, hogy japán szokás szerint nem fogja engedni, hogy én álljam a magam számláját. Nagyon örült az ajándékomnak és nem sokkal később Ö is meglepett engem valamivel. Erre én is lekötelezve éreztem magam, visszahívtam ebédelni, és ez így ment tovább egészen addig, amíg haza nem jöttem Magyarországra.

Egy másik alkalommal lehetőségem nyílt részt venni Naganóban az Onbashira elnevezésű fesztiválon. A fesztivált hét évente egyszer rendezik meg, melynek célja a Suwa Taisha elnevezésű japán templom szimbolikus megújítása. Hatalmas fákat vágnak ki sintó szertartás szerint a naganói hegyekben, majd azokat megszabadítják az ágaiktól, leeresztik a völgybe, végül az emberek saját kezűleg húzzák fel a szentélyhez, amelyeket ott azután felállítanak. Elég nagy eseménynek számít, százezrek vesznek részt rajta. Nagyon jó hangulata van, ahogy a több ezer ember a fa törzsekre kötött kötelek segítségével húzzák fel a törzseket a szentélyhez. Nekem is alkalmam volt rövid ideig részt venni a fa húzásában….hát nem könnyű. Majd a fákat felállítják, egy szertartás keretében felszentelik. A „fesztivál hangulat” persze nagyon jellemző, jókat isznak, esznek, az utcákon taiko dobbal buzdítják a fa húzásban résztvevőket.

 

Köttetett életre szóló barátság?

Igen, több barátság is köttetett és néhány meg is maradt az évek alatt. Az időeltolódás miatt egy picit nehéz összehozni a skype-olást, de azért nem megoldhatatlan.

Mikor jött az ötleted, hogy japán termékekkel foglalkozz? Mely azt bizonyítja közel kerültél lélekben ehhez a világhoz, és kreatív, kitartó munkával megvalósítottad egyik álmodat.

2011-ben férjem munkája miatt Ausztriába költöztem. A váltás nem volt könnyű, számos kihívással kellett megküzdenem, mondhatni mindent a nulláról kellett kezdenem. A német nyelvet kiköltözéskor kezdtem tanulni, és bár nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy szinte azonnal sikerült munkát találnom, jóval a képesítésem alatt tudtam csak a nyelvi akadályok miatt elhelyezkedni. Akkoriban persze ez mindegy volt, mert számomra legfontosabb szempont a nyelvtanulás volt és az, hogy ne kerüljek függő helyzetbe férjemtől. Japán iránti szeretetem továbbra is megmaradt, ezért tudtam, hogy idővel mindenképp olyan dologgal szeretnék foglalkozni, amely által kapcsolatban maradhatok az országgal. Miután kisfiammal teherbe estem, tudtam, hogy bár nehéz lesz egy kisbaba mellett bármi mással is foglalkozni, pontos időbeosztást és a mindennapi dolgok alapos szervezését fogja igényelni, mégis ez a legmegfelelőbb idő arra, hogy a kevés szabadidőmben mindennap tegyek valami apróságot a célom megvalósításáért. Ezért baba-léptekkel ugyan, de mindennap ha csak egy órát is, azzal töltöttem, hogy elindítsam ezt a kis vállalkozást. Alaposan beleástam magam az osztrák vállalkozási kérdésekbe, utánanéztem, hogyan kell egy webáruházat létrehozni, üzemeltetni, majd japán beszállítókkal beszéltem. Online marketing területen tovább képzem magamat, illetve igyekszem mindennek utána nézni, amely segíthet abban, hogy a vállalkozásom a lehető legjobban működjön. A webáruházam, a www.omiyage.hu április óta működik és több, kisebb-nagyobb sikerélmény hatására most épp azon munkálkodom, hogy Ausztriában is elkezdhessek japán termékeket értékesíteni.

Szeretettel gratulálunk Alexandrának, hogy gyermekkori álmát valóra váltotta, megjárta diákként és dolgozó nőként is sikeresen Japánt, és pár hónapja elindította japán termékekkel foglalkozó vállalkozását kisgyermekes anyukaként.

Comments

comments