Élménybeszámoló – Költözés papagájokkal

Korábbi bejegyzésemben leírtam, hogy mit érdemes végiggondolni mielőtt beszerzünk egy házikedvencet (esetleg többet) külföldön. Az egyik ilyen téma volt a hazautaztatás, ha úgy döntünk, hogy hazatelepülünk. Ma mai posztban a mi hazautaztatós élményeinket osztom meg veletek.

Bukarestben éltünk több évig, ott lettek lakótársaink Baldrick és Edmund, a két hullámos papagáj. Legfontosabb tulajdonságaik: utálnak kalitkában lenni hosszasan és nem szeretnek igazán utazni. Ezen jellemzők ismeretében kissé szorongva tervezgettem a hazautazásunkat, ami egy 14 órás autóutat jelentett a papagájokkal együtt.

Igyekeztem minden lehetséges információt beszerezni: beszéltem az állatorvossal, hogy mit javasol, felhívtam egy magyar tenyésztőt, hogy a tapasztalatairól kérdezzem, kutakodtam az interneten, minden lehetséges jogszabályt elolvastam. Szóval elméletben szörnyen okos voltam, azután a gyakorlatban ez a következőképp zajlott.

A kötelező nyomtatvány lepecsételtetése nem volt nagy kihívás, mert jól ismertem közeli állatorvost. A tenyésztőtől megtudtam, hogy külön kell szállítani őket olyan alkalmatosságban, ahol nem ütik össze magukat és lehetőleg sötétben kell utaztatni, mert akkor nyugton vannak.

Forrás: Rosen Georgiev at FreeDigitalPhotos.net

Az utazás reggelén kis kényszerrel betereltük őket egyesével egy-egy kilyuggatott cipősdobozba, amibe előzőleg tettünk némi ennivalót és gyümölcsöt az útra. Persze nem voltak lelkesek, mindenáron igyekeztek volna kimászni. Néha egy papagájcsőr, néha pedig egy papagájláb bukkant fel a lyukakban. Az út elején nem takartuk le őket, bár a tenyésztő a lelkünkre kötötte, hogy tegyünk így, de mi persze okosabbak akartunk lenni. Ennek következtében maximális hangerővel csipogtak és rendületlenül előbbukkantak a különböző testrészeik a lyukakban. Néhány óra alatt mindannyian kifáradtunk, így végső megoldásként rájuk raktunk egy kabátot. Attól kezdve nyugi volt. Kivéve persze a határon, ahol a legszebb és leghangosabb csivitelésüket mutatták be.

Mivel az állatorvos nyomatékosan felhívta a figyelmünket, hogy egyszer mindenképpen álljunk meg megitatni őket, ezért körülbelül félúton ezt megkíséreltük. Persze ők nem ittak, a kocsi és mi viszont vizesek lettünk. Fél óra próbálkozás után feladtuk a dolgot, kaptak még egy kis gyümölcsöt és tovább indultunk.

Összesen 14 órát töltöttünk kocsiban, mire megérkeztünk Budapestre. Szárnyas útitársaink miatt nem jöhetett szóba, hogy útközben alszunk valahol, így egyhuzamban utaztunk haza. Ott félve „csomagoltuk ki” őket, mert úgy gondoltuk, hogy biztosan megviselte őket az út. Mikor már a kalitkában voltak kiderült, hogy ők sokkal frissebbek és lelkesebbek, mint mi. A cipősdobozokban már csak az úti ellátmányuk maradványai voltak, de ez azért nem akadályozta meg őket abban, hogy lerohanják az etetőjüket is, persze hangos csivitelés kíséretében.

Szerencsésen túléltük az utazást, bár valószínűleg minket jobban megviselt, mint Baldrickot és Edmundot. Hát azért nagyon meggondolnám, ha újra útra kellene kelni velük. Ahol most lakunk, oda csak repülővel jöhetnek, így egyelőre „vendégségben” vannak. Ha úgy döntünk, hogy elég hosszú ideig maradunk ahhoz, hogy érdemes legyen ide utaztatni őket, akkor megosztom veletek a repülős utazás történetét is.

Addig is nagyon kíváncsi vagyok a Ti utazásaitokra, amire házikedvencetek is elkísért. Akár kommentben, akár e-mailben elküldhetitek az élménybeszámolókat a nokkulfoldon (kukac) gmail (pont) com címre.

Ha tetszett a bejegyzés KLIKK IDE és kövess a Facebook-on is.

Ha pedig a LinkedIn csoporthoz csatlakoznál, KLIKK IDE.